joyxpect

 Engem valahogy mindig is megrémisztett egy üvegszemeivel mereven bámuló baba. Nem tudom, miért lehet ez, nem vagyok agyturkász, meg igazából nem is érdekel. Csak az a sunyin növekvő rettegés, ahogyan ülünk egymással szembe, vagy mindegy is, de egy helyiségben, és én nem tudom, hogy csak én nézem-e azt.

Őt. 

Vagy ő is engem.

Jó, szinte mindnek ember formája van (kivéve, ha már egy testesebb kutya "tamagocsija" volt), attól még nem más, mint szövet, műanyag, fa, izé - meg amiből még készítenek ilyesmit. Ám ilyenkor a hideg logikát félresöpri valami megmagyarázhatatlan, valami természetfeletti, esetleg alatti. Hát még akkor, ha szerencsétlen játék így néz ki:

Például.

Na de miért olyan ijesztő? Szegény csak koszos, jó ideje nem kapott már Nyájki cipőt. Ha sokáig ilyen pozícióban kellene maradnom, az én szemeim is felakadnának, annyi szent. Ő csak egy kis törődésre, szeretetre vágyik...

Akinek meg sem kottyan egy-két-há ilyen torzonborzított baba, az tehet egy próbát aaaa...papapam.

A BABÁK SZIGETÉVEL!

A valóban pici sziget Mexikóváros közelében található, ahol régen a Xochimilco-tó terült el. A tavat azonban főleg az áradások megelőzése végett lecsapolták, így egy csatornarendszert hozva létre sok szigettel. A terület 1987-től a Világörökség része is.

A Babák szigetén (ahogyan az nevéből is sejthető) játékbabák ezrei vannak a fákra, kerítésekre lógatva, vagy csak prózai egyszerűséggel karóba húzva. Íme: 

Természetesen a helynek is megvan a maga legendája, még ha nem is a legeredetibb (bár azért King vagy Poe bácsi szép kis horrort kanyarítana belőle, az biztos). A szigeten Don Julian Santana Barrera élt és működött, mígnem egy (szépnek induló) napon egy kislány holttestét lelte a folyóban pesoval tömött aktatáska helyett. Annyira megviselte a dolog, hogy a legközelebb arrafelé evező tárgyat ki is szedte a vízből, és a kislány emlékének adózva egy fára akasztotta.

Egy baba volt az. Hogy a kislányé-e, arról még hallgat a CIA és az NSA. És egyelőre a baba is...

Ez utóbbiban mondjuk többen kételkednek, de erről majd később.

Juliant azonban valami még ezek után is hajtotta (hangok a fejében, Tequila a gyomrában, esetleg más, nem tudni). Az első babát követte a második, majd a tizedik, az ötvenedik, századik...a sziget pedig egyre csak telt az idő közben egyre viseltesebbé, rémisztőbbé váló babákkal.

Úgy 50 évig folytatta eme tevékenységét az öreg, aki maga azt állította, hogy a kislány "kérésére" szerzett be még több és több játékbabát. Ezek után talán nem is meglepő, hogy szegény Julian ugyanott, és ugyanúgy végezte, mint az a kislány annak idején - a vízbe fulladva találták meg 2001-ben.

Azóta a sziget igazi zarándokhellyé vált, méghozzá különleges zarándokhellyé. Bár rengetegen látogatnak el oda, partra szállni már nem sok turistának van bátorsága. Állítólag a sziget mellett hajózva is hallani, ahogyan a babák nevetgélnek és sugdolóznak, valamint többen látni vélték, amint néhányuk megmozdul. Egy szó, mint száz, gyengébb idegzetűek talán jobb, ha kerülik ezt a helyet! Kivéve, ha sokkterápiáról van szó...

Ha valaki mégis egy látogatáson gondolkodik, egy alapszabályt fontos tudnia: ajándékba mindenképp vigyen egy játékbabát! Na nem azért, mintha ott nem lenne még elég, csak az a kislány még mindig nagyon-nagyon szereti a babákat...

Hosszas vívódás után úgy döntöttem, ismét írok egy cikket, egyet ide, nektek, de főleg magamnak.

Fenéket hosszas vívódás - nem esik, nem esett jól, csak azért jön össze egy, remélhetőleg némi kohézióval bíró szöveg, mert a laptop billentyűi viszonylag köldökmagasságban vannak, addig még a kezem is...

Meg a szívem is, addig még... 

Egy hónappal ezelőtt lett eme blog (99 híján) száz éves, igen SZÁZ, 100 éves, és a büszkeség lökdösött, taszigált, vontatott a monitor elé, taposott bele a székbe, hogy azért ez mégis egy igen jelentős mérföldkő!

Nem jó, ha jóban vagyok magammal és mindenki mással, nem visz előre, nem vezet sehova.

Egyszer megpörget az erdő közepén, aztán ott hagy a francba teljesen egyedül, én meg...

Kellene egy kis fájdalom, egy kis depressz, használt papír zsebkendő ábrázat, masszív, újratermelődő alkoholszag.

Befejezetlen, elküldetlen SMS-ek raklapszámra a telefonon.

Hátrasandítani a váll fölött, egyszerre mindkét irányban.

Ha az ember egyszer a helyére kerül az életben, egy szemvillanás alatt az Élet mozdul ki alóla, s mellőle, s belőle.

Emberestül, állatostul, "zuniverzumostul".

Így, ebben a formában ez szemétség, nekem senki nem szólt, hogy odaát az igazságon kívül csak néhány csontváz és elszáradt pipacs van.

És a Hóhérbagoly.

Mást már nem tehetek, csak nézem ezt a hatalmas, folyamatos felújítás alatt álló játszóteret, ahol a szülők segítenek csődarabokat flexelni a gyerekeknek a fogócska izgalmasabbá tételéhez.

Ahol a felügyelők a legnagyobb senkiháziak a nagykorúak közül, már ha lehet és/vagy érdemes rangsorolni.

Ahol én is ott voltam, ott játszottam, futkároztam sok-sok évig, hogy aztán rájöjjek, papírököllel nem lehet érvényesülni.

Csók.

Ahol talán most is ott vagyok és ez az egész csak egy istenverte illúzió, duplán-triplán visszaverő, torzított tükör.

Félbe vágott Möbius-szalag, a folyó, aminek csak egyetlen partja van és az se.

Messze még a csúcs, de az az érzésem, érdeklődés hiányában úgyis elmarad, szóval most fejezem be, itt.

Aztán majd máskor, innen.

      - Tedd ki nyugodtan, majd én levágom!- röfög a Doki, s én kiteszem és ő levágja. „Mától fogva rövidebb lélekkel” simogatom szórakozottan a csonkot és belesüppedek a délutánba. Ilyen délután nincs minden nap, minden másnaposságra gyógyír, minden péniszt megnövel és felsegíti az útkereszteződésben elgázolt nyugdíjast. Még látom, hogy Doki visszaint, majd rácsavarodik egy szürke házsarokra.

Így hagynak el engem, mint gyalogok a királyt egy sakkpartiban, egyik a másik után. A város gondozatlan, szétmálló temető és minden házsarok egy irigy, közönyös fejfa. Itt csak számomra halnak meg emberek, s nem úgy, ahogy meghalni általában illik. Az is lehet, hogy itt mindenki más halhatatlan, - engem leszámítva, még szép- esetleg dimenziót vált, ki lefelé, ki felfelé (na azért...). Engem meg itt hagynak mindig, Olümposz tövében kucorgó halandót aki nem az ambróziából szeretne enni, csak egy kávét kér. Nyakig vagyok a homokba temetve, és pechemre fejjel lefelé.

Nincs kiút innen, erre már magamtól is rájöttem, bár nem kellett volna. Ahova nem jönnek, onnan el sem lehet menni, legfeljebb fizikailag. Terpeszkedő, kövér paca a földrajz atlaszban, nemcsak álom, de valóság-csapda is egyben. Régen még azt gondoltam, hogy majd én innen, majd oda és majd úgy. Aztán a realitás lerántott, mint WC-lehúzót a kosárladba-hólyagú alkesz a tizedik sör után. Bárki, aki érintkezésbe kerül iszappal, ráadásul ekkora mennyiségben, menthetetlenül röfögni kezd és angyalkát fekszik a trágyakupacba. Legalább zsírom lenne több, akkor meglőnének, elvégre ez is a kommunikáció egy formája.

Fej, comb, dagadó, s már állnak is sorba a szafttól és ketchup-tól Joker-szájú városlakók „ebből három szeletet, legyen szíves” bökdösi combomat a testnevelőtanár „szebb, húsosabb nincsen?” mutogat elégedetlenül a szomszédasszony, miközben a Doki monoton, súlyos csapásokkal darabolja azt, amit még lehet. Hentes-matematika, a végtelenségig osztható vagyok és mindig van maradék.

A Dokiban még van annyi (igen, pálinka is, de most nem arra gondolok) „mai rendkívüli akciónk” üvölti a repkedő csontszilánkok közül „ a szívet ingyen viheti az első, csak tessék!” és kerülgetik azt a szívet, és szagolgatják és méregetik és aztán megy mindenki tovább, érdekesebb porció után kutatva. Végül is nem nagy darab, de azért... A falánk óriáskígyó csak mászik be az ajtón, tekereg, hízik a pultok között, a Doki pedig fáradhatatlan, csap, csap, sóhajt, csap, orrot töröl, sorminta. Majd mikor minden más, a szíven kívül elfogyott, s az utolsó vevő szélkakasként forgó fejjel tipeg oda a pulthoz, a Doki teljesen fellelkesedik „a szíven kívül minden más már elfogyott, hozhatom magának uram?” és már gondolatban szépen le is méri, be is csomagolja...

„Tessék megmondani, holnap hány órakor nyitnak?”

Oldalba hugyozott hóember vagyok, március közepén.  

Ki

Megöl engem Anglia, érzem megöl, ha hagyom.

Ahogy valamely görög filozófus mondta volt - akinek valószínűleg nem volt semmilyen devizahitele - "az a biztos, hogy semmi sem biztos". 

Biztos?

Új lakó érkezik Üszköspaszuly 8. szám alatti angliai otthonunkba, az egyik szoba már lassan két hete üresen áll. A kiválasztott már idén az ötödik lesz a sorban, a többi elment/elment/elment/eltűnt. Bár először ez utóbbi is elment, aztán tűnt el.

Ha őszinték akarunk lenni. Akarunk?!

Pedig kedveltem, egész korrekt volt az örmény. Merthogy örmény volt, aki egyébként Litvániából jött Angliába dolgozni. 

Syntax error.

Mindenki húzza meg a hozzá legközelebb elhelyezkedő, folyékony halmazállapotú anyagot, aztán folytatjuk.

Így jártatok, kell a WC-n internetezni...

Sokáig nem szólt egy szót sem hozzám és én ugyanebben a stílusban válaszoltam neki.

Aztán a harmadik mondatom persze, hogy az "és szeretem a System of a Down-t" volt.

Kiszámítható vagyok, belátom. Néha elképzelem azért, milyen lenne teljesen összekevert génekkel ébredni, a hónaljammal beszélnék mondjuk és az orromon pattogva mennék le szalonnáért a boltba. 

Megölöm Angliát, ha hagyja.

Komoly reakciót nem váltott ki belőle, hogy megemlítem neki országa egyetlen ismert bandáját (számomra ismert - a szerk.). Még ő maga is úgy nézett ki, mint egy ex-System-es, akit a második koncert után kirúgnak a zenekarból, mert józanul megy fel a színpadra.

Volt bennem némi félelem, amikor mondtam, hogy magyar vagyok. Ha megindul a magyar -Magyaroszág - Orb.Viktor - baltás gyilkos(made in Azerbajdszán) tengelyen és meglékel a krumplihámozóval... 

Komoly szintlépés sem jött össze, "milyen volt a munka?" "sorry?" "szabadnapod van?" "asszonygyerek?". Két hete elköszönt és azóta semmit sem tudni róla.

Remélem, csak tőlem, tőlünk, nem az élettől.

Lakótársaim találtak utána kannabisz illatú füstölőt, ami legalább oly gyanús, mint egy kinyomtatatlan erkölcsi bizonyítvány.

A szoba azóta üres és várja következő áldozatát.

Várakozó, koplaltatott gyomor, megemészt és aztán ugyanúgy kiköp, csak közben lezabál áldozatáról némi pénzt, időt és aztán lágyan meghinti poratkával.

A lábam be nem tenném oda. Maximum akkor, ha már nem a testem szerves része.

Voltak már többen is megnézni, ők nem tudják, nem értik, nem érzik... Nincs mese, itt nem a potenciális szerencsétlen dönt, hanem a szoba, ami a padlószőnyegen hagyott lábnyomból feltérképezi az illető DNS készletét, elő-, utó-, nemi- és egyéb életét, aztán választ.

S jaj annak, akit...

Rájöttem a virtuális megtermékenyítés lényegére: ismerkedős üzenetekkel kell teleszórni a Mátrixot, aztán hátha a kis "nulla-egy" spermiumok utat találnak egy "soknulla-sokegyes" petesejthez. Aki remélhetőleg nem úgy  fog kinézni, mint Marilyn Manson ébredés után.

Másra nem jöttem még rá az elmúlt egy-két hét alatt, szóval meg kell becsülnöm, kis lépés az embernek.

Nekem meg egy hosszú jönne most jól, de nagyon...

Hiányoznak az igazi tanítók ebből a világból és ez borzasztó. Itt vagyok külföldön, egy egykori nagyhatalom bokájába kapaszkodva hányom egymásra magam mögött a kilométerköveket. Hízik a szobor, a felejtés szobra, a léket kapott haza szobra. A zenekar pedig rázendít megint, újult erővel, úgy tör át a zene a kőfal résein, mint kötőtű a készülő pulóveren.

Nem mehetek, még nem...

Pedig ez itt egy szellemi sivatag, ahová a koronájukat vesztett fákat dobálják le repülőgépről, a helyi fák pedig úgy nőnek, mint egy kulcslyukon áttolt gyufaszál, kiérnek a szabadba, aztán eldőlnek.

Jó érzés gyökérnek lenni néha, legalább.

Itt semmi esély arra, hogy megjelenjen Zső bácsi, amire otthon pedig oly gyakran volt példa és akitől én rengeteg fortélyt leshettem el az életről. Az Életről. Az ÉLETRŐL. 

Zső bácsi (ez a neve, nem tudom, nincsen, semmi jelentősége, az eleje elveszett valahol, a kezdőbetűk belepotyogtak és feloldódtak egy pohár törköly pálinkába, lehet) mindig megérkezett, amikor meg kellett érkeznie, a kelő Nappal a vállán már ott álldogált a kapunk előtt, arra várva.

Munka, pálinka és sör, így együtt, kézen fogva járt körtáncot az öreg gondolataiban és bármelyik kiszakadt a láncból egy időre, az a rész mehetett a szemétbe, vagy le a WC-n.

Néha délután is meglátogatott minket, olyankor már jobban hasonlított azért egy égnek meredő körzőre, amit éppen használnak. Hosszas küzdelmek árán eljutott a kapuig, és mire odaértünk, majdnem a csengőt is sikerült megnyomnia.

Apámmal meg is állapítottuk egyszer, hogy Zső bácsi miatt érdemes lenne olyan csengőt felszerelni, ami az egész kaput lefedné. Így gyakorlatilag bármilyen jógaállásból be tudna vinni egy sikeres találatot.

Na de...

Meleg szívvel gondolok vissza azokra a reggelekre, mikor hárman (apámmal kiegészülve) megrohamoztuk a közeli erdőt, fűrésszel és fejszével, egy-másfél decis csíkig pálinkával töltött gyomorral. 

S persze a két kerekű, szív alakú, elnyűhetetlen fakocsival.

Dőltek a fák, buktak alá hónapok, majd évek, de Zső bácsi...sohasem. Az öreg is elnyűhetetlen volt mindig, áramoltatta át magán a szeszt becsületesen, de ugyanolyan törhetetlen maradt, mint az a régi, kopott fakocsi.

Ezt pedig apámnak még sohasem mondtam, de már nagyon rég észrevettem: a távozó öregbe kapaszkodó, elnyúlt, szív alakú árnyékot...