joyxpect

Ebbe a visszaérkezésbe most belerokkantam.

Úgy néz ki a jobb kezem, mint egy frissen sült francia kenyér, szerencsére az illata azért nem olyan. 

Két fájdalmas pont között legrövidebb út is egy egyenes, hogy ezt megtudjam, eléggé karakteresen bevertem a bal kis lábujjamat is. 

Ha van ezeknek a dolgoknak jelentése, akkor az első még úgy-ahogy megvan: ne írj, ne dolgozz, te gyökér (remélhetőleg inkább az utóbbira gondolt az égi ZZ Top tag, amennyiben van benne némi ember-, Isten-, vagy bármilyen más -ség).

Na de a kis lábujjam ugyan minek kellett nekik? Még én sem nagyon használom, érthetetlen...

Ezen apróságoktól eltekintve nem fedeztem fel újabb hibát a Mátrixban, az angolok ugyanolyan Whiskey-üveg fejűek, mint ezelőtt, nem lett nagyobb a szobám, kisebb a szobám, a szél itt még mindig szinusz-hullámban fúj keresztül a városon, eccecerá, pampampam.

"Minden nap kibaszottul ugyanaz" kántálja fülembe a "kilenccoloskörmű" banda. Ők tudták és tudják és megmondják, ahogy illik.

A Nap már igencsak a hegycsúcsot hágja, mire nekiülök az aktuális délutánnak. Összekoccantom az evőeszközöket, csilingel a villa, a tányér, "felzabállak-megcsócsállak-kiszarlak", megbízható tengely, melytől eltérni nem szabad, nem illik.

Aztán a megszokott körök, nagy kockában kis kocka elé ülök, táncolnak szemem előtt a nullák és az egyesek, amiből én persze semmit nem veszek észre, bár a dolog nem lesz egyértelműbb.

Így.

Levelek, szocializáló hálók, "társat-itt-úgysem-találsz-muhaha" oldalak, bocsánat, utóbbiból már csak egy, a többit letérdeltettem, aztán belelőttem a virtuális tengerbe, hulljon a férgese. 

Konstatálom, hogy ma sem esett le egyetlen műköröm sem miattam, paff, legközelebb írjon nektek egy csapat kényszerű cölibátusban élő gorilla. 

Isten engem úgy, segélyen.

"Információs forradalom, exponenciálisan csökkenő távolságok", megmondom én, mi tenne igazán jót nektek.

Format c: 

A XXI. század "ámen"-je, virtuális világok almaecetje, ez kell ide. Valóban lerövidültek a távolságok, értelem és téboly között, a legközelebbi Spar és a pszichiátria között, ami azért eredmény.

Egy hete láttam igazi embereket, valódi érzelmekkel, fizikai testtel. Sokkoló élmény volt, elszoktam már tőle. Röhögtek, büfögtek, ettek és anti-ettek, én pedig alig hittem a szemeimnek. Ha kérdeztem, értelmesen válaszoltak, ha tollheggyel bökdöstem őket, "hülye vagy?" odébb mentek. 

Interneten ez hosszú hónapok alatt sem sikerült. Egy hatalmas betűhalmot arrébb hányva egy még nagyobb omlik a helyére. Intelligens elme-lavina, Facebook fekete lyuk. Se ki, se be nem engedi a fényt, egyáltalán semmit, amiben kimutathatók az érzelmek mikroorganizmusai, így pedig bomlasztó és fenyegető.

Hón alá szorított laptoppal vágtázni az induló busz felé, "lovagi torna 2014". Ha szerencséd van, út közben eléd lép egy hölgy, kinek az ütközéstől egy másfél vályogháznyi értékű tapitelefon csusszan ki a kezéből. 

Talán rád néz, talán rá nézel. Talán elmosolyodik (bal kéz azért kutat, megvan a telefon, "huh"), bejössz neki, visszamosoly, pár lépés oldalra-hátra, bizonytalan folyami rákok párzás előtt.

Vágás: a távolodó busz feszíti a távolságot sors és sors, élet és élet között, hogy aztán egy váratlan pillanatban elszakadva belepárologjon a kora délelőtti város szmogos levegőjébe. A "status quo" sértetlen, a visszarendeződés hideg, precíz és végleges.

Lehetett volna... Lehetett volna?

Ezúttal szeretnék útjára indítani egy - remélhetőleg - sorozatot (bár magamat ismerve, elkezdem, aztán meglátjuk), ahol igyekszem teljesen véletlenszerű módon bemutatni néhány bizarr dolgot, helyet. Egy kicsit bekukkantunk az ismeretlen félelmek, a paranormális világába. 

Vagy az emberi "nem normális" világába, ha úgy tetszik. 

Mindig is nagyon érdekelt a misztikum, a józan ésszel nem megmagyarázható és minden, ami kívül esik a hivatalos tudományok - eléggé egysíkú és torzító - nagyítóján.

Nosza akkor!

Elsőre mindjárt egy finom képecskét választottam, története roppant tanulságos és hasznos, ha az emberi psziché működésébe szeretnénk bepillantást nyerni.

Essünk túl rajta gyerekek, íme a kép.

Címe "The hands resist him", azaz "a kezek visszautasítják őt".

Megértem őket, az enyéim is ugyanezt tennék...

A kép története már erősen internet korabeli sajátságokat mutat. 2000 februárjában tűnt fel az Ebay-en, ahol az eladók nem is rejtették véka alá, mi célból szeretnének megszabadulni a festménytől, amit állítólag egy elhagyatott sörfőzde mellett találtak. Eszerint a képen szereplők "megelevenedtek" és halálra rémisztették a tulajok fél és négy éves kislányait. 

Halkan kérdem, miféle beteg ember az, aki egy ilyen sötét és nyomasztó képet lógat fel a gyerekszobába?!

A negatív reklám a legjobb, ezt azért ők is tudhatták, a festmény nem meglepően hihetetlenül népszerű lett és le is csapott rá egy galéria tulajdonos.

Nem sokáig örülhetett felhőtlenül új szerzeményének, a látogatók nagy része ugyanis fejfájásra, ismeretlen eredetű rosszullétre és egyéb szellemi-fizikai tünetekre panaszkodott a kép megtekintése után. A festmény hamarosan a galéria egyik tárolójába került, s mind a mai napig ott van. Kim Smith, a galéria tulajdonos azóta csak kérésre veszi elő a képet, amire elmondása szerint eddig igen kevés alkalommal volt szükség. 

A festményt eredetileg Bill Stoneham készítette, aki egy, 5 éves korában róla készült fényképet használt fel, amin a szomszéd kislánnyal játszik éppen a házuk ablaka előtt. Hogy hogyan lett ebből az ártatlannak tűnő helyzetből egy ilyen rémisztő, elátkozott valami, azt maga Bill sem érti. Szerény véleményem szerint azért neki is van némi köze hozzá... A tudatalatti és a tudatos én jungi viszonyát szerette volna ábrázolni, mondja Bill. 

Sikerült neki, a "Mester" minden bizonnyal elégedetten csettintene, ha még élne. Aztán főbe lőné magát...

Azon felül, hogy a kép alapból borzasztóan depresszív és félelmetes, azért kapcsolódnak még hozzá fura dolgok. Néhány haláleset legalábbis biztosan, az egyik egy színész, aki még 1984-ben (ekkor születtem, basszus!) halt meg nemsokkal a kép "megkaparintása" után.   A másik pedig egy szakember, aki negatív kritikával illette a képet. Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy egyik esetben sem derült ki egyértelműen, hogy a festménynek bármiféle köze lenne az illető halálához. Ahogy az ilyenkor lenni szokott. Csak hát mi ilyenek vagyunk, szeretjük az ismeretlen, para dolgokat... 

Hallom a kérdést: mi az a kislány kezében? A festő szerint akkumulátor, sokan mások szerint egy pisztoly, amit a fiúra szegez. Nézzétek meg alaposan, aztán ki-ki döntse el maga...

Megoldás? A festmény valószínűleg egy a sok közül abban az értelemben, hogy csak egy ártatlan kép, semmi több. Az emberi elmének azonban sokkal nagyobb hatalma van, mint azt valaha is gondoltuk. Ha testi tüneteket, betegségeket tud "teremteni", nem lehet számára gond egy kis életet vinni egy egyszerű tárgyba. 

Bill-nek egyébként saját internetes oldala is van, ahol bárki beruházhat egy ilyen vagy hasonló képbe, ha ez lenne minden álma. Valamint, hogy azért néhány kecske is jól lakjon még, hasonló címmel egy film is készült. 

   "Klió azt mondta, hogy ma itthon lesz és tudunk beszélni" töprengett az ajtó előtt álló férfi, miután már percek óta kitartóan kopogtatott. Nem ismerte még túlságosan - erre egyetlen alkalom nem igazán elegendő, állapította meg korábban - ám olyan érzése volt, hogy ha a lány azt mondja neki, ekkor és ekkor jöjjön, azt nem csak úgy mondja. Első találkozásukkor nem úgy tűnt, hogy csak szórakozni szeretne vele. Emlékezett rá, hogy az első tíz-tizenöt perc után szinte végig egymás szemébe néztek, az a sötétkék szempár pedig... mindent visszavert, ami nem igaz vagy nem fontos, csak a színtiszta érdeklődést és szimpátiát sugározta. Plusz - akkor is és utána is nyugtalanította a férfit - volt még benne valamiféle kétségbeesettség, "segíts rajtam, különben elveszek".

    A férfi azt biztosan tudta, hogy ő maga már akkor elveszett, menthetetlenül... szerette volna mihamarabb viszont látni a lányt.

    Előásta  farmerének zsebéből a telefonját "már közel tíz perce itt szobrozok és még semmi" sóhajtott. Kihúzta magát, végigsimított láthatatlan nyakkendőjén - egy egyszerű, kék ing volt csak rajta - és először csak, mintha tojáshéjból lenne az ajtó, finoman megkocogtatta, majd egyre erősebben folytatta. Szeme végigsiklott az ajtón, talán egy biztató, növekvő hézagot keresve, aztán a kilincsre meredt. Semmi. 

    Újabb két-három perc tétlenség után elkeseredetten ellökte magát az ajtótól. Egyszer még visszanézett a válla fölött, aztán határozottabb léptekkel száguldott a lépcsőház kijárata felé. Már épp kitárta maga előtt az ajtót, mikor is egy alig hallható neszre lett figyelmes. Mintha koppanás lett volna, ám a hang irányát nem tudta megállapítani. Óvatosan becsukta az ajtót, aztán fülét a félhomály csendjére tapasztva, várt...

    Klió az esést látva ösztönösen az arca elé kapta kezét és nem mert Rolf irányába nézni. Hosszú másodpercek múlva kikémlelt két ujja között. 

     Rolf ott feküdt mozdulatlanul, egyik lába a mellette heverő szék tetején pihent. A lány behunyta a szemét, hogy egy kis erőt gyűjtsön és felkészüljön a legrosszabbra. Mielőtt azonban még kinyitotta volna...

     - Klió, mi bajod van? Minden oké?

   A lány egyre sűrűbben kapkodta a levegőt, s ahogy lassan leengedte arca elől kezeit, Rolf ott állt előtte karjait kitárva, felvont szemöldökkel.

    - Semmi bajom, veled mi történt? Nem... nem történ semmi, jól vagyok. Mitől félsz? 

   A lány még remegő térdekkel, de talán kissé megkönnyebbülve egy lépést tett a fiú irányába. A következő pillanatban azonban meghűlt ereiben a vér. 

   - Semmi bajom, látod. S neked sincs - Rolf hangjában valami nyugtalanítóan megváltozott - Vagyis, még nincs...

    Miközben a lányhoz beszélt, kimért léptekkel hátra indult, s megállt a konyhaszekrény előtt. 

    - Megnyugodtál, kedves Klió, ugye meg? Ugyanis nagyon nagy szükséged lesz most egy kis higgadtságra, tudod?

    Rolf megmarkolta az egyik fiók fogantyúját, majd idegtépő lassúsággal kihúzta. A gyér, beeső napfényben sorban felcsillantak a felbukkanó evőeszközök. A lány szorosan a falhoz tapadt, s zakatoló szívvel figyelte, amint a fiú ujjai egyik késről a másikra sétálnak, miközben szája sejtelmes, torz vigyorra görbül...

folyt.köv...

    A fiú hirtelen eleresztette a széktámlát, hogy elkapja a felé lendülő kezet. A szék hatalmas csattanással ért földet mögötte. Mintha ez tudatosította volna vele fokozódó feszültségét, megmarkolta a lány csuklóját és nagy erővel a falhoz csapta. Klió eltorzult arccal felkiáltott.

        -  Mi a fene ütött beléd, hülye vagy? - simogatta a lány a sajgó csuklóját.

        - Te akartál megütni, nem? Kell neked össze-vissza hadonászni.

        - Mit akarsz még itt mindig? - Klió fejével az ajtó felé biccentett - Megmondtam már, hogy tűnj el innen, nem akarok tőled semmit. Sem most, sem máskor, felfogtad végre?

  Eldurvuló veszekedésüket határozott kopogás szakította félbe. Egyikőjük sem mozdult, csak a rövid szünetekkel ismétlődő, ütemes koppanások süvítettek bele a csendbe. Mintha valami titkos egyezményt kötöttek volna ilyen esetekre, egy lépést sem tettek az ajtó felé. Civódó párok tökéletesen élethű, egész alakos szobrát mintázták így.

    A kopogások még percek múlva sem szűntek meg. 

      - Nem tudom, ki lehet az, megyek és kinyitom - súgta oda Rolf. A fiú egy kicsit élvezte is a helyzetet, hogy nem várt apropóból, de ismét intim közelségben voltak egymáshoz.

    A lány, mintha halk hangját mozgással szeretné felerősíteni, hevesen ingatta fejét.

        - Ne nyisd ki, jó? Nem akarom, hogy kinyisd. Nem vagyok kíváncsi most senkire. 

        - De lehet, hogy fontos, inkább kinyitom.

   Már indult volna Rolf, ám Klió halkan felszisszenve visszarántotta.

      - Mondtam, hogy ne nyisd ki, oké? Nem érdekel, ki az és mit akar. Különben is, rossz érzésem van... Várjunk, majd megunja.

       - Miféle rossz érzésed van? Ugyan már - a fiú kis híján elnevette magát - Ne légy már ilyen gyerekes. Kinőtted már a mumust, vagy nem?

    A lány gúnyosan elhúzta a száját. Most vették csak észre, hogy mialatt vitatkoztak, a kopogások abbamaradtak. Rolf, kihasználva közelségüket, kezét a lány derekára tette. Mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna, Klió villámgyorsan lesöpörte magáról a fiú kezét, majd szinte minden erejét beleadva ellökte magától. Rolfot teljesen váratlanul érte a támadás. Hátratántorodott, ám pont belebotlott a mögötte heverő székbe. Egyensúlyát elvesztve zuhanni kezdett, majd a zuhanás okozta nesz egy halk koppanásban sűrűsödött össze...

folyt.köv.

Ma reggel eszembe jutott egy nagyon tanulságos, keleti történet. Nem emlékszem pontosan, hol olvastam vagy hallottam, de nem is ez a lényeg. 

A történet a türelemről, gondoskodásról, toleranciáról szól.

Élt egyszer egy nagy keleti Mester, az idő és a hely most nem fontos. Ez a mester nagy-nagy harmóniában élt a természettel és a kolostorban élő többi szerzetessel. Naponta órákon keresztül meditált, valamint még fiatal korában elsajátította a fényevés tudományát, így nem volt szüksége táplálékra sem. 

Történt egyszer, hogy szokásos, reggeli meditációját folytatva, egy légy kezdett el körözni a Mester feje körül. A Mester elmélyülten ülve ezt nem vette észre, s azt sem, amikor egy idő után a légy rászállt az orrára (a Mesterére, természetesen).

Meditációja végeztével, ahogy óvatosan kinyitotta szemét, a Mester megpillantotta a legyet az orra hegyén. Nem szerette volna elzavarni, így továbbra is ülve maradt és a legyet nézte. A légy pedig őt.

Mennyei csend és béke lebegett körülöttük. " Isten" gondolta a Mester, ahogyan a légyre tekintett.

"Isten" gondolta a légy, a Mester bölcs, kopasz fejét vizslatva.

Így ültek hosszú órákon, napokon, heteken, éveken keresztül. Hogy valójában meddig, azt már senki sem tudja.

Egyszer aztán, a Mestert keresve, benyitott szobájába fiatal tanítványa, Neem-Niugh-Sikh. Látván, hogy Mestere jól van, Neem-Niugh-Sikh megnyugodott és csendben távozni készült. Búcsúzóul visszatekintett még Mesterére, s ekkor megpillantotta a legyet az orrán (a Mesterén, természetesen).

Neem-Niugh-Sikh nem szerette volna, ha bármi megzavarja Mesterét a meditációban és egy leheletvékony papírt szorítva odament.

A Mester abban a pillanatban fejezte be meditációját, és szemét óvatosan kinyitva meglátta a hang nélkül felé közeledő papírhengert.

Megpróbálta finoman inteni Neem-Niugh-Sikh-et, ne tegye, már késő volt. A légyből anyajegy lett a Mester arcán.

A történet végét többféleképpen is mesélték a szerzetesek. A legáltalánosabb verzió szerint a Mester, tanítványa tette miatt éktelen haragra gerjedt és egy tömörebb Buddha-szobrot megmarkolva, végigkergette őt a kolostoron.

Hogy végül utolérte-e, megint csak homályba vész.

A Mester egész életében nem szólt egy szót sem, így idézhető mondata sajnos nem maradt. 

A későbbiekben többen is megpróbálták a Mester és a légy harmonikus képét szoborrá formálni, ám a légyhez érve folyton kudarcot vallottak. Még a legügyesebb kezű szobrász is letörte vésőjével a Mester orráról. Mígnem egy fiatal, ügyes kezű tanonc kitalálta, hogy egy pacát fest a Mester szobrának arcára.

Így sikerült őket megmenteni az utókornak.