joyxpect

 Egy kicsit megkésve jutott el hozzám a Royal Blood első, azonos című anyaga - egészen konkrétan a napokban - de szerencsére eljutott.

Még mennyire hogy!

A kezdő "Out of the Black" mindjárt rám is rúgta az ajtót, ahogy illik. Valahogy így kell "in medias res" indítani, van energia bőven. Kicsit eszembe juttatta a Soundgarden Badmotorfinger-ét, a "Rusty cage" szintén egy nem mindennapi "belépő".

Aztán az albumot tovább hallgatva - nem tudom jobban leírni - teljesen berántott, magával sodort. A játékidő inkább "punkos", úgy 30 perc körül van (persze még így is kijönne belőle a komplett Off! diszkográfia), de még sem volt egy pillanatra sem olyan "na essünk túl rajta" érzésem. A huszadik perc után meg azon kaptam magam, hogy egyre hevesebben "headbengelek" és léggitározom.

Megvettek kilóra, na!

Teljesen friss és egyedi, amit Mike Kerr és Ben Thatcher csinál, hatásként nekem nagyon gyanús a stoner vonal (QOTSA, Kyuss), de talán a The Black Keys is. Nincsenek üresjáratok, fölöslegesen betuszkolt balladák, valahogy az embernek olyan érzése van, hogy minden pontosan ott és annyi, ahol és amennyi kell. 

Nagyon jól szól a torzított dob/gitár/ének, és még két három "sláger" is van az anyagon (a "Figure it out"-ot és a "Ten Tonne Skeleton"-t például itt Angliában rendszeresen pörgetik a rádiók, persze ez itt nem a Class FM). 

Így kell valahogy rádióbarát "nemnyálrokkot" csinálni az új évezredben!

Mentoruk állítólag az Arctic Monkeys, szerencsére Mike-ék a keményebb, rögösebb utat választották - bár debüt album alapján mindig nehéz hosszú távra véleményt mondani. Mindenesetre ha továbbra is tartják ezt a színvonalat, megugorhatják a The Black Keys/Arctic Monkeys/The White Stripes szintet. 

Ha az én ajánlóm nem lenne elég kedvcsináló, még annyit, a legendás Jimmy Page (Led Zeppelin) is áradozott a bandáról, azt mondva, új szintre emelik, emelhetik a modern rockzenét. Vajon igaza lesz?

Merre is van az a fonal? Igen...

Ott tartottam, hogy miért is nem tudjuk elfogadni ezt a kapcsolatot, miért érezzük idegennek. Samantha egy, minden rezdülésében igazi, eleven "nő", egyetlen komoly "fogyatékossággal".

Hogy nincsen teste. Ez lehet a kulcsa az egész filmnek, ha egyáltalán...

Hiszen mit nem tudok tenni egy olyan valakivel, valamivel, akinek nincs fizikai "megnyilvánulása"? Nem láthatom, nem tudom megérinteni, megsimogatni, átölelni, megfogni, röviden... Nem tudom birtokolni.

Aham...

Miről is van itt szó tehát? Minden ember a birtoklás, a testi-fizikai kontaktus igényével születik, a "megfogom-nem eresztem" alapélményével. Pszichológia szakkönyvek tucatjai szól arról, mekkora károkat okozhat egy gyermek fejlődése során az anyával, majd az egyéb, közel álló emberekkel létrejövő testi kapcsolat hiánya. Lehet ezért kárhoztatni minket, embereket? Egyértelműen nem. Ennek ellenére egyéb alapélményeink, érzéseink értékelődnek át, kérdőjeleződnek meg.

Hiszen mi is akkor a szeretet, a szerelem? A birtoklás egyik magasztosabb formája lenne csak? Csak azt tudom szeretni, amit fizikailag is érezhetek, láthatok, tapinthatok? Ebben az esetben mennyire szeretet ez, a szó igazi, nem agyonhasznált, elcsépelt értelmében és mennyiben birtoklás? Hiszen a szeretet elvileg annál erősebb, minél több felé "osztom", minél többet adok belőle.

Az a rész, amikor a program bejelenti, hogy szerelmes még hatszáz valahány másik emberbe, vagy szoftverbe, az előbbi állítást rágja meg és köpi ki elénk. Hideg, kikezdhetetlen gépi logika egy kellemes női hangba csomagolva, ami életünk talán legkínosabb problémájával szembesít. 

Hiszen szerelmes belém az a "valaki", tehát minden rendben. Valamint még pár száz, számomra ismeretlenbe ugyanígy. Miért fáj ez nekem? Válaszolunk rá kapásból, mert nem csak az enyém. Igen?! Tehát csak a szerelem mégis csak birtoklás lenne? Egyáltalán, lehet valaki az enyém? Nem, valóban nem. Legalábbis nem úgy...

Mi csak állunk/ülünk/fekszünk itt jól képen vágva, és nem tudunk mit kezdeni ezzel az egésszel. Halkan jegyzem meg, jogosan, hiszen mi "csak" emberek vagyunk, amire az egyik jelenetben Samantha elég keményen rá is világít.

Oldalakat meg tudnék még tölteni mindenféle gondolattal a filmmel kapcsolatban, de igyekszem lassan befejezni. Egy dolgot fontosnak tartok még megemlíteni. Olvastam jó néhány véleményt, amik azt nehezményezik, hogy a világ sohasem lesz ilyen és hogy ettől még nagyon messze vagyunk, mármint hogy beleszeressünk egy test nélküli nőbe/férfiba.

Biztos ez? Nézzünk csak körül, mi zajlik ma a világban. Ismeretségek, kapcsolatok merülnek fel a semmiből, aztán tűnnek el ott ismét a rengeteg chat, Facebook, Twitter és egyéb internetes oldal "jóvoltából". Órákig képesek vagyunk beszélni, "csetelni" olyanokkal, akiket aztán lehet, soha az életben nem látunk viszont fizikai valójukban. Kérdem én, nem valós probléma ez akkor? Mi a különbség, mennyivel másabb egy "élő", személyiséggel rendelkező programmal diskurálni, mint egy élő valakivel, aki ugyancsak elvész a virtuális sivatag homokszemei között?

Zárásul hadd említsek meg egy (aprócska) negatívumot is azért. Az egész film teljesen átélhető, beszippantja az embert, érdekes módon a katarzis a végén valamiért (legalábbis nálam) elmarad. Ez a hiány azért nem ront jelentősen a film élvezeti értékéből, nagyon könnyű végig finoman elmerülni a világában, együtt lebegni vele. Ennek játszik tökéletesen alá az Arcade Fire alázattal megírt filmzenéje: nem hivalkodó, nem akar több lenni, mint filmzene és minden egyes jelenethez illik. Mestermű, minden túlzás nélkül.

Mi is igazából a szerelem? Feküdjünk le a szereplőkkel együtt a tengerpartra, csodáljuk a víz felszínén lágyan remegő naplementét és óvatosan takarózzunk be az andalító "Song of the beach"-csel. S talán megkaphatjuk a választ...

Néhány nappal ezelőtt vetődött fel bennem komolyan, hogy megtekintsem Spike Jonze "A nő" című filmjét, akkor még más lett a befutó. Az sem volt rossz döntés (lassabban pörgök, mint a filmipar, így az új X-men volt soron, ami hozta-emelte a várt színvonalat), és nem tudhattam, hogy életem egyik legnagyobb filmes élményét odáztam el egy kicsit.

Mert "A nő" minden kétséget kizáróan az volt. Nem emlékszem már pontosan, melyik volt legutóbb az a film, ami ekkora hatással lett volna rám és itt nem feltétlen arra gondolok, hogy valami "pluszt" kaptam volna. Úgy érzem, nem erről van szó. Inkább meglévő, ismert és kevésbé ismerős érzéseket éltem át olyan hihetetlen mélységekben, ami teljesen meghökkentett és elgondolkodtatott.

Egy csendes, érzelmekkel leterhelt kamion robogott végig bennem egész fel, a szívemig, leparkolt és nem hajlandó egy centit sem elmozdulni onnan.

Több kritikában remekül összefoglalták már a film szigorúan vett lényegét, én sem ragoznám túl. Theodore (Joaquin Phoenix) menthetetlenül magányos és elveszett életére "települ" a Samantha (Scarlett Johansson hangja) nevet választó, egyedi személyiséggel rendelkező operációs rendszer, "aki" először a legjobb munkatársa, barátja, végül pedig talán egyetlen igaz szerelme lesz.

Mit adhat ez a film annak, aki megnézi? Ha velősen szeretném megfogalmazni: magányos embereknek a reményt adja vissza, szerelmes emberektől ugyanazt veszi el.Ebből következik, hogy azoknak, akik előbbi két érzés közül egyik sem "tépázta" még meg a lelkét, valószínűleg közömbös, vontatott lesz a mű. Na de létezik vajon ilyen ember...?

Megpróbálok nem lelőni poénokat azok miatt, akik még nem látták "A nő"-t. Már maga a kezdés is remek, én személy szerint mindig is nagyra értékeltem azokat a filmeket, amik úgy vágnak gyomron egy-egy jelenetben, hogy közte szinte végig "Hahota-ábrázattal" vigyorgok(mint a szintén remek "Napos oldal"). "A nő" első fele pont ilyen, a vége felé kerül túlsúlyba a melankólia. Ott van például a "döglött macska farka" jelenet abszurditása és humora, valamint Samantha rendkívül vicces, figyelmes "személyisége" ("gépisége"?). 

Samantha tökéletes kontrasztja a mai kor nőideáljának. Gondoljunk csak bele jobban, miért is? Mit látunk ma mindenhol, mit kapunk ma a "nyakunkba" mindenhonnan, mint nőkép? Tökéletes testű, szimmetrikus arcú, polírozott bőrű "próbababákat", személyiség, érzelem, értelem nélkül. Samantha ezt ellenpontozza azzal, hogy "lénye" a tradícionális női értékeket vonultatja csatasorba: gondoskodó, figyelmes, hihetetlenül érzékeny, sérülékeny és empatikus. Ezt a hatást erősíti, hogy a filmben végig nincsen igazán vállalható, versenyképes "hús-vér" nő ellenfele, na jó, a végére talán Amy Adams karaktere (Amy) válik azzá. Valamennyire azért ez a kérdés is (mint az összes többi, a film alatt felmerülő) nyitott marad, de erre még visszatérek.

Szóval Samantha, a lelkileg-szellemileg teljes értékű "nő" indul csatába tökéletes testek, telt idomok ellen. Bizonyos értelemben kiütéssel, egyértelműen győz. Melyik férfi ne szeretne egy ilyen társat, egy ilyen szerelmet maga mellé? Miért kelt mégis sokaknál (persze nálam is) ellenérzést, egyeseknél viszolygást maga a szituáció? Mivel nem rendelkezik, nem rendelkezhet soha Samantha? A napjainkban (és, bár nem derül ki, mikor játszódik a film, talán a nem túl távoli jövőben) sajnos borzasztóan túlértékelt testtel. És jönnek a nyugtalanító kérdések szép sorban. Mi alapján dönthetjük el, hogy nem lehet komolyan venni azt az oprendszert? Hallom az érveket, az csak egy emberek által írt program, ami bármennyit tanulhat, akkor is program marad. De honnan tudjuk azt, hogy mi nem "csak" ugyanilyen programok vagyunk? Számtalan filozófiai és spirituális irányzat jutott el ehhez a következtetéshez. Ha igen, ki "írt" minket? Az Élet, Isten vagy talán még halvány fogalmunk sincs az egészről? Ebben az esetben hol a határ? Ki döntheti el, hogy én személyiség vagyok, de az a rendszer már nem az?

folyt.köv...

Mint nagy Pókember-rajongó, minden érdekel, ami vele kapcsolatban megjelenik, így természetesen a mozifilmek is. Bármennyire is igyekeztek elvenni eme tevékenységtől a kedvemet a Sam Raimi-féle harmadik részével, valamint a reboot-tal, csak beültem a legújabb, több főgonoszos epizódra is.

Előre szólok, kritikám eléggé "spoileres" lesz, tehát aki még nem látta és még szeretné, az inkább hagyjon most ki engem. Nem tömegekről van szó, szerencsére...

Akkor a filmről. Kritikámhoz tudni kell annyit, hogy nálam a 2002-es első rész a viszonyítási pont, ami nem egy tökéletes mozi, ugyanakkor megvan benne minden, ami izgalmassá teszi a Peter Parker/Pókember sztorikat: izgalmas karakterek, mint pl. J.Jonah, vagy Harry, látványos, ugyanakkor igazán "Pókis" összecsapások és Peter belső vívódása, ami, mint a vasúti sínek, gyönyörűen görgeti tovább a történetet (s a lendület még az Oki Dokis részben is tart). Nem utolsó sorban pedig egy korrekt, kigondolt sztori, aminek van íve és ami szól gyereknek és felnőttnek is egyaránt.

Az új résszel kapcsolatban azonban vannak hiányérzeteim. Már az első képkockáknál "bizsergett a pókösztönöm", hogy itt valami nem lesz teljesen kerek. A repülőgépes jelenetről egy gyengébben sikerült James Bond-film jutott eszembe, oda sokkal inkább passzolt volna, mint ide. Véleményem szerint kínosan hosszú és erőltetett, talán jobban is meg lehetett volna oldani. Persze ettől még a maradék X idő lehetett volna izgalmas és tartalmas. 

Nem lett.

Aztán lehet, én vagyok finnyásabb a kelleténél, ha kedvenc falmászónkról van szó, de...Ami még az első részben egész jól működött, nevezetesen a Gwen/Peter szerelmi "kétszög", abból is kifogyott a nafta. Talán túlságosan is erre építették a filmet, ezt a terhet sajnos már nem bírta el. Az első két Raimi-moziban remekül "lebegtették" Mary Jane és Peter kapcsolatát, nagyon jól működött a "se veled, se nélküled" dolog. Annyira jól, hogy miután összejöttek ugye, nem is tudtak mit kezdeni velük a harmadik részben, amiből szép nagy zagyvaság kerekedett.  Nincs igazából baj külön-külön Gwen-nel és Peter-rel (előbbi talán túl könnyen "megadja magát", legalábbis a képregényhez képest). Annyi "töltet" szerintem nem volt a dologban, hogy, mint említettem, két filmet is erre húzzanak fel.

Aztán szinte előzmény nélkül jöjjön a csúcspont, Peter életének első igazán megrázó eseménye, azaz Gwen Stacy halála. Egy csúcs, véleményem szerint azért az, ami, mert szépen köré van "húzva" a film. Aztán amikor ehhez a ponthoz érünk, jól bemos egyet, hogy fel se álljunk egész  a stáblista megjelenéséig. Itt ilyen érzésem egy pillanatra sem volt, ami nem az én érzéketlenséget jelenti (legalábbis nagyon remélem...). Amikor leesett, hogy pár percen belül mi fog jönni, inkább "jó, akkor essünk túl rajta" gondolatom volt. Pedig az egész szituációban hatalmas lehetőség van, és még a 90-es évek eleji animációs Pókember-rajzfilmben is szívszaggató volt (bár ott nem Gwen, hanem Mary Jane volt az áldozat és kicsit csavartak is a dolgon).

Az ellenfelekről. A manót én már alapból nem tettem volna bele, kapott így is már több, mint két filmet, de ez csak az én véleményem. A Harry-t játszó Dane DeHaan-ban van potenciál, nem nagyon hozták olyan helyzetbe, amikor igazán kihozhatta volna a benne és karakterében rejlő lehetőségeket. Jamie Foxx Elektrója egész kellemes meglepetés, rosszabbra számítottam. Mindenesetre van benne valami nyugtalanító, a szerencsétlen Max árnyékában ott imbolyog sejtelmesen az elmebeteg, ami sajnos részben ott is marad. Hiába pusztíthatná el egész New York-ot, mégsem lehet teljesen komolyan venni.

Andrew Garfield-on tényleg látszik, hogy nagy rajongó és élvezi a szerepet, az pedig nem az ő hibája, hogy nem mutatják meg karakterét annak megfelelő mélységében. Talán a következő részben...

Az eddigieket összegezve, gyakorlatilag a 2002-es póknak (a kicsit korábbi X-mennel karöltve) köszönhetjük, hogy útjára indult a "szuperhős-dömping" annak idején. Ehhez képest, míg az "X-ek" nemhogy tarják a színvonalat, de részről részre emelik a tétet (a legújabbat még nem láttam, de bepótolom), Póki előtt már elég nagy a tülekedés, nagy bánatomra. Az X-menek, a Sötét lovag trilógia, a Bosszúállók, meg ami nem jut eszembe.

Én pedig tovább várok egy olyan Pókember filmre, aminél a készítők végre nem felejtik el, hogy Peter Parker csak egy 15 éves kamasz, aki egyrészt egy zseni, másrészt - a meghozandó döntések súlya és lelkének tisztasága, jósága miatt - élete egy (főleg) önmagával vívott, állandó harc.