Néhány nappal ezelőtt vetődött fel bennem komolyan, hogy megtekintsem Spike Jonze "A nő" című filmjét, akkor még más lett a befutó. Az sem volt rossz döntés (lassabban pörgök, mint a filmipar, így az új X-men volt soron, ami hozta-emelte a várt színvonalat), és nem tudhattam, hogy életem egyik legnagyobb filmes élményét odáztam el egy kicsit.

Mert "A nő" minden kétséget kizáróan az volt. Nem emlékszem már pontosan, melyik volt legutóbb az a film, ami ekkora hatással lett volna rám és itt nem feltétlen arra gondolok, hogy valami "pluszt" kaptam volna. Úgy érzem, nem erről van szó. Inkább meglévő, ismert és kevésbé ismerős érzéseket éltem át olyan hihetetlen mélységekben, ami teljesen meghökkentett és elgondolkodtatott.

Egy csendes, érzelmekkel leterhelt kamion robogott végig bennem egész fel, a szívemig, leparkolt és nem hajlandó egy centit sem elmozdulni onnan.

Több kritikában remekül összefoglalták már a film szigorúan vett lényegét, én sem ragoznám túl. Theodore (Joaquin Phoenix) menthetetlenül magányos és elveszett életére "települ" a Samantha (Scarlett Johansson hangja) nevet választó, egyedi személyiséggel rendelkező operációs rendszer, "aki" először a legjobb munkatársa, barátja, végül pedig talán egyetlen igaz szerelme lesz.

Mit adhat ez a film annak, aki megnézi? Ha velősen szeretném megfogalmazni: magányos embereknek a reményt adja vissza, szerelmes emberektől ugyanazt veszi el.Ebből következik, hogy azoknak, akik előbbi két érzés közül egyik sem "tépázta" még meg a lelkét, valószínűleg közömbös, vontatott lesz a mű. Na de létezik vajon ilyen ember...?

Megpróbálok nem lelőni poénokat azok miatt, akik még nem látták "A nő"-t. Már maga a kezdés is remek, én személy szerint mindig is nagyra értékeltem azokat a filmeket, amik úgy vágnak gyomron egy-egy jelenetben, hogy közte szinte végig "Hahota-ábrázattal" vigyorgok(mint a szintén remek "Napos oldal"). "A nő" első fele pont ilyen, a vége felé kerül túlsúlyba a melankólia. Ott van például a "döglött macska farka" jelenet abszurditása és humora, valamint Samantha rendkívül vicces, figyelmes "személyisége" ("gépisége"?). 

Samantha tökéletes kontrasztja a mai kor nőideáljának. Gondoljunk csak bele jobban, miért is? Mit látunk ma mindenhol, mit kapunk ma a "nyakunkba" mindenhonnan, mint nőkép? Tökéletes testű, szimmetrikus arcú, polírozott bőrű "próbababákat", személyiség, érzelem, értelem nélkül. Samantha ezt ellenpontozza azzal, hogy "lénye" a tradícionális női értékeket vonultatja csatasorba: gondoskodó, figyelmes, hihetetlenül érzékeny, sérülékeny és empatikus. Ezt a hatást erősíti, hogy a filmben végig nincsen igazán vállalható, versenyképes "hús-vér" nő ellenfele, na jó, a végére talán Amy Adams karaktere (Amy) válik azzá. Valamennyire azért ez a kérdés is (mint az összes többi, a film alatt felmerülő) nyitott marad, de erre még visszatérek.

Szóval Samantha, a lelkileg-szellemileg teljes értékű "nő" indul csatába tökéletes testek, telt idomok ellen. Bizonyos értelemben kiütéssel, egyértelműen győz. Melyik férfi ne szeretne egy ilyen társat, egy ilyen szerelmet maga mellé? Miért kelt mégis sokaknál (persze nálam is) ellenérzést, egyeseknél viszolygást maga a szituáció? Mivel nem rendelkezik, nem rendelkezhet soha Samantha? A napjainkban (és, bár nem derül ki, mikor játszódik a film, talán a nem túl távoli jövőben) sajnos borzasztóan túlértékelt testtel. És jönnek a nyugtalanító kérdések szép sorban. Mi alapján dönthetjük el, hogy nem lehet komolyan venni azt az oprendszert? Hallom az érveket, az csak egy emberek által írt program, ami bármennyit tanulhat, akkor is program marad. De honnan tudjuk azt, hogy mi nem "csak" ugyanilyen programok vagyunk? Számtalan filozófiai és spirituális irányzat jutott el ehhez a következtetéshez. Ha igen, ki "írt" minket? Az Élet, Isten vagy talán még halvány fogalmunk sincs az egészről? Ebben az esetben hol a határ? Ki döntheti el, hogy én személyiség vagyok, de az a rendszer már nem az?

folyt.köv...