Merre is van az a fonal? Igen...

Ott tartottam, hogy miért is nem tudjuk elfogadni ezt a kapcsolatot, miért érezzük idegennek. Samantha egy, minden rezdülésében igazi, eleven "nő", egyetlen komoly "fogyatékossággal".

Hogy nincsen teste. Ez lehet a kulcsa az egész filmnek, ha egyáltalán...

Hiszen mit nem tudok tenni egy olyan valakivel, valamivel, akinek nincs fizikai "megnyilvánulása"? Nem láthatom, nem tudom megérinteni, megsimogatni, átölelni, megfogni, röviden... Nem tudom birtokolni.

Aham...

Miről is van itt szó tehát? Minden ember a birtoklás, a testi-fizikai kontaktus igényével születik, a "megfogom-nem eresztem" alapélményével. Pszichológia szakkönyvek tucatjai szól arról, mekkora károkat okozhat egy gyermek fejlődése során az anyával, majd az egyéb, közel álló emberekkel létrejövő testi kapcsolat hiánya. Lehet ezért kárhoztatni minket, embereket? Egyértelműen nem. Ennek ellenére egyéb alapélményeink, érzéseink értékelődnek át, kérdőjeleződnek meg.

Hiszen mi is akkor a szeretet, a szerelem? A birtoklás egyik magasztosabb formája lenne csak? Csak azt tudom szeretni, amit fizikailag is érezhetek, láthatok, tapinthatok? Ebben az esetben mennyire szeretet ez, a szó igazi, nem agyonhasznált, elcsépelt értelmében és mennyiben birtoklás? Hiszen a szeretet elvileg annál erősebb, minél több felé "osztom", minél többet adok belőle.

Az a rész, amikor a program bejelenti, hogy szerelmes még hatszáz valahány másik emberbe, vagy szoftverbe, az előbbi állítást rágja meg és köpi ki elénk. Hideg, kikezdhetetlen gépi logika egy kellemes női hangba csomagolva, ami életünk talán legkínosabb problémájával szembesít. 

Hiszen szerelmes belém az a "valaki", tehát minden rendben. Valamint még pár száz, számomra ismeretlenbe ugyanígy. Miért fáj ez nekem? Válaszolunk rá kapásból, mert nem csak az enyém. Igen?! Tehát csak a szerelem mégis csak birtoklás lenne? Egyáltalán, lehet valaki az enyém? Nem, valóban nem. Legalábbis nem úgy...

Mi csak állunk/ülünk/fekszünk itt jól képen vágva, és nem tudunk mit kezdeni ezzel az egésszel. Halkan jegyzem meg, jogosan, hiszen mi "csak" emberek vagyunk, amire az egyik jelenetben Samantha elég keményen rá is világít.

Oldalakat meg tudnék még tölteni mindenféle gondolattal a filmmel kapcsolatban, de igyekszem lassan befejezni. Egy dolgot fontosnak tartok még megemlíteni. Olvastam jó néhány véleményt, amik azt nehezményezik, hogy a világ sohasem lesz ilyen és hogy ettől még nagyon messze vagyunk, mármint hogy beleszeressünk egy test nélküli nőbe/férfiba.

Biztos ez? Nézzünk csak körül, mi zajlik ma a világban. Ismeretségek, kapcsolatok merülnek fel a semmiből, aztán tűnnek el ott ismét a rengeteg chat, Facebook, Twitter és egyéb internetes oldal "jóvoltából". Órákig képesek vagyunk beszélni, "csetelni" olyanokkal, akiket aztán lehet, soha az életben nem látunk viszont fizikai valójukban. Kérdem én, nem valós probléma ez akkor? Mi a különbség, mennyivel másabb egy "élő", személyiséggel rendelkező programmal diskurálni, mint egy élő valakivel, aki ugyancsak elvész a virtuális sivatag homokszemei között?

Zárásul hadd említsek meg egy (aprócska) negatívumot is azért. Az egész film teljesen átélhető, beszippantja az embert, érdekes módon a katarzis a végén valamiért (legalábbis nálam) elmarad. Ez a hiány azért nem ront jelentősen a film élvezeti értékéből, nagyon könnyű végig finoman elmerülni a világában, együtt lebegni vele. Ennek játszik tökéletesen alá az Arcade Fire alázattal megírt filmzenéje: nem hivalkodó, nem akar több lenni, mint filmzene és minden egyes jelenethez illik. Mestermű, minden túlzás nélkül.

Mi is igazából a szerelem? Feküdjünk le a szereplőkkel együtt a tengerpartra, csodáljuk a víz felszínén lágyan remegő naplementét és óvatosan takarózzunk be az andalító "Song of the beach"-csel. S talán megkaphatjuk a választ...