joyxpect

Jó régen jelentkeztem már egy írással, azt hiszem, itt az ideje. 

Ez sem egy "hagyományos" bejegyzés lesz, csak - nagy zenezubi (sic!) lévén - arra gondoltam, hogy vajon mit mutat az éppen aktuális fosdömp... slágerlista a régebbiekkel összehasonlítva. (A mindenkori top 10).

Sokat nem fogok hozzászólni, ígérem!

Merítsük is tehát bele képzelt óriás szedőkanalunkat a modern popzene (nyál)tengerébe, íme az eredmény:

1. Calvin Harris feat. Pharrel Williams, Katy Perry and Big sean - Feels

2. Rita Ora - Your song

3. Jonas Blue feat. William Singe - Mama

4. DJ Khaled feat. Rihanna and Bryson Tiller - Wild thoughts

5. Imagine Dragons - Thunder

6. Shawn Mendes - There's nothing holdin' me back

7. Enrique Iglesias feat. Descemer Bueno, Zion & Lennox - Súbeme la radio

8. Sigala & Ella Eyre - Came here for love

9. Axwell Λ Ingrosso - More than you know

10. The Chainsmokers & Coldplay - Something Just Like This

Rövid összegzés: Szerintem sokkal egyszerűbb lenne, ha egyetlen órási mixet csinálnának, mindenki feat. a többiek, meg külön számként, CSAKIS az 1. helyen a Despacito, mert különben még Kim Dzsongun is lemond a nukleáris fegyvereiről, megbízható információkból tudom. (A poén, hogy jelenleg a Despi már csak 14.)

Tekerjünk egyet az időgépen, nézzük 2007 ugyanezen időszakát!

1. Rihanna feat. Jay -Z  - Umbrella

2. Timbaland feat Keri Hilson - The way I are

3. Tokio Hotel - Monsoon

4. Nelly Furtado - Say it right

5. Avril Lavigne - When you're gone

6. Fergie - Big girls don't cry

7. Linkin Park - What I've done

8. Gwen Stefani - 4 in the morning

9. Justin Timberlake - Lovestoned

10. Enrique Iglesias - Do you know? (The ping pong song)

Hmm... Nem ez az a zenei korszak, amit annyira hiányolok... Rihanna és az ő - akkor mennyire menő! - esernyője! Meg a Tokio Hotel! Kár, hogy a kutya nem emlékszik már rájuk (ahogy valószínűleg az utóbb kb. 10-15 év slágereinek is ugyanez lesz a sorsuk, vajon miért?!).  Van azért "hiba" is a képen. Segítek: rockzene, LP...

Egyébként komolyan, nagyon kíváncsi lennék, rájön-e valaki arra, hogy a modern popzene miért nem tud időtálló, klasszikus értelemben vett slágereket kitermelni? 

Esküszöm, fogalmam nincs, mi az a ping-pong izé Enriquétől! Valaki?

És végül, de utoljára az 1997-es!

1. Puff Daddy & Faith Evans feat. 112 - I'll be missing you

2. Ricky Martin - (Un dos tres) Maria

3. Eternal - I wanna be the only one

4. Backstreet Boys - Everybody

5. Michael Jackson - HIStory

6. Bellini - Samba di Janeiro

7. Hanson - Mmm Bop

8. Coolio - C U when U get there

9. Oasis - D'You Know What I Mean

10. The Notorious B.I.G. - Hypnotize

Az év, amikor rohadt menő volt elesni a motorral... Na jó, belátom, ez sem az a "versenyző", akinek teljes mellszélességgel tudok szurkolni. Nem nagyon találni értékelhető pillanatot ebben a tízesben (sem). Talán az Oasis, meg Jacko, bár ez a száma per pillanat nem rémlik. Hanson, Bellini, Backstreet Boys... uhh. (Utóbbi szám a Youtube-celeb Csapó Csabi verziójában sokkal sikerültebb szerintem! :-)). A tízen "kívül" sincs megváltás, egy U2, egy Bon Jovi középszar/szer és ennyi...

Tanulság: cikkem végére érve erősödik a gyanúm, hogy az augusztussal van a baj...

 Egy kicsit megkésve jutott el hozzám a Royal Blood első, azonos című anyaga - egészen konkrétan a napokban - de szerencsére eljutott.

Még mennyire hogy!

A kezdő "Out of the Black" mindjárt rám is rúgta az ajtót, ahogy illik. Valahogy így kell "in medias res" indítani, van energia bőven. Kicsit eszembe juttatta a Soundgarden Badmotorfinger-ét, a "Rusty cage" szintén egy nem mindennapi "belépő".

Aztán az albumot tovább hallgatva - nem tudom jobban leírni - teljesen berántott, magával sodort. A játékidő inkább "punkos", úgy 30 perc körül van (persze még így is kijönne belőle a komplett Off! diszkográfia), de még sem volt egy pillanatra sem olyan "na essünk túl rajta" érzésem. A huszadik perc után meg azon kaptam magam, hogy egyre hevesebben "headbengelek" és léggitározom.

Megvettek kilóra, na!

Teljesen friss és egyedi, amit Mike Kerr és Ben Thatcher csinál, hatásként nekem nagyon gyanús a stoner vonal (QOTSA, Kyuss), de talán a The Black Keys is. Nincsenek üresjáratok, fölöslegesen betuszkolt balladák, valahogy az embernek olyan érzése van, hogy minden pontosan ott és annyi, ahol és amennyi kell. 

Nagyon jól szól a torzított dob/gitár/ének, és még két három "sláger" is van az anyagon (a "Figure it out"-ot és a "Ten Tonne Skeleton"-t például itt Angliában rendszeresen pörgetik a rádiók, persze ez itt nem a Class FM). 

Így kell valahogy rádióbarát "nemnyálrokkot" csinálni az új évezredben!

Mentoruk állítólag az Arctic Monkeys, szerencsére Mike-ék a keményebb, rögösebb utat választották - bár debüt album alapján mindig nehéz hosszú távra véleményt mondani. Mindenesetre ha továbbra is tartják ezt a színvonalat, megugorhatják a The Black Keys/Arctic Monkeys/The White Stripes szintet. 

Ha az én ajánlóm nem lenne elég kedvcsináló, még annyit, a legendás Jimmy Page (Led Zeppelin) is áradozott a bandáról, azt mondva, új szintre emelik, emelhetik a modern rockzenét. Vajon igaza lesz?

 Gyakran elgondolkodom - pedig nem kellene, fölösleges, tényleg - hogy most akkor a világgal van-e a nagyobb baj, vagy velem. Vagy egymással versenyzünk és... ha lehetek kissé elfogult (még szép, hogy lehetek, hisz én vagyok a Teremtő e cikkben) akkor talán a világ. 

Komoly feladat a világban zajló folyamatokat egy "megvilágosodott" szemével nézni (utóbbin itt arra gondolok, hogy "minden úgy van jó, ahogy van, ugye, valamint úgysem ez a végső valóság, az a háttérben van, azaz ott is, és állandóan les és éber, mint egy kiéheztetett vadászkutya") és elfogadni, hogy márpedig minden úgy VAN, ahogy (előbbi hárombetős szó itt a lényeg, tehát: V.A.N.).

Miközben már lassan belefulladunk a "kacat-áradatba" - mindennapi lim-lomomat add meg nekem, ó Uram - hamarabb fogunk saját depressziónkban és kiégettségünkben. Félreértés ne essék, fekete-fehér TV vagy éppen 100 éves vezetékes telefon nélkül is lehetett, lehet élni, mégis van egy - szerintem - hatalmas különbség. A telefon feltalálása például még pluszt hozott az embereknek, azzal még valóban a "funkciót" adták el, és igen is hasznos találmánynak bizonyult. 

Össze nem lehet hasonlítani ezt azzal, mikor egymás után jönnek ki félévente-évente a gyakorlatilag ugyanolyan, egy-két apróságban megváltoztatott telefonok - legyen az "harapott alma", *sung, vagy bármelyik másik. Itt más egyéb cél sincsen már, mint a gátlástalan haszonszerzés. 

Ám a hibások teljes mértékben mi vagyunk, nem lehet/illik/szabad ujjal mutogatni. 

Ha mi nem tudjuk, mit akarunk, majd "ők" megmondják nekünk. 

"A háttérhatalom mi vagyunk" mondta-írta ezt egyszer valaki és én ezt teljes mértékben "adom". Lehet itten "úgyisozni", vagy "deakormányozni", vagy "deavilágilyenezni". Manapság ez hatalmas divat egyébként is.

Ha beteg vagyok, "természetesen" én arról sem tehetek. Hát ez az egyetlen, lepkefingnyi életem van nekem, tanár úr, kérem. Igenis jogom van hamburgert tolni pizzával meg gumicukorral, igenis jogom van nem mozogni (há' minek, má nem köll vadászni, nem vagyok én ősember!). 

Igenis az a helyes, ha egy olyan helyen csinálom heti 40+ órában tökre ugyanazokat a dolgokat, ahová egyébként normális esetben be nem tenném a lábam. 

Mert hát a pénz, az kell! 

Beledöglök? Ááá, úgyis szar ez az élet, semmi remény, semmi boldogság, csak ez a rohadt melóhely, meg a bolond asszony/ember, no de hát muszáj...

Szóval igenis jogunk van saját magunk lábtörlőjének lenni, ha valami van, a doki majd megoldja. 

Csak "begurulok" a rendelőbe, ő alám fekszik a szerelőaknában és pikk-pakk...

Vagy nem. Az se baj, ez az élet úgyis... Ja, ezt már mondtam.

Tessék?? Hogy egy kisebb lakás... nem kell a legújabb telefon... Hogy mi van?! Ez nem a középkor, hát haladunk, fejlődünk, rohangálj te egy féltéglával a zsebedben, hülyegyerek!

És igenis kell, hogy télen 25 fok legyen a szobámban, mert...kell. Fagyoskodjon, akinek két anyja van! 

És még szép, hogy... az meg, hát hogyne... na ne már, a kocsi az... miért pont a mosogatógépet említed? Mosogattam én eleget már...

Vágyunk mi a jóra, jobbra, legjobbra állandóan, csak attól tartok, rossz, nagyon rossz helyen keressük!  A tárgyakban, a pénzben, a táplálkozásban (mi lett egy egyszerű létfenntartási funkcióból? Sokaknak szinte az egyetlen örömforrás).

Erre mondják azt a népszerű játékban, hogy hideg. Nagyon hideg...

Jó helyen keresni és rátalálni: szép - és talán nem is olyan nehéz - feladat...

 Nem tehetek róla, az Eb előtt/alatt/után mindenről a foci jut eszembe!

Ha ezúttal nem is épp a legjobb értelemben... (a 2016-os foci Eb szubjektív értékelése következik!).

Ha röviden szeretném letudni a dolgot: csalódás. A 2016-os franciaországi Eb nekem egyértelműen az volt. Na jó, jöjjön a "bővebb lé"!

Pedig nem indult rosszul! A nyitómeccs kifejezetten izgalmas volt (a hajráig lehetett izgulni, nyernek-e a franciák), és a csoportmeccsek első fordulója hozott még azért szép-jó focit .Nagyon tetszett például az ukránok játéka a németek ellen, a mieink osztrák verése, a belga-olasz. 

Aztán - még egyszer szögezzük le, szerintem - meredeken esni kezdett a színvonal. A rengeteg 0-0, 1-0 és 1-1 (ami még önmagában nem baj; egy 0-0 is lehet fergeteges meccs, akár a 2000-es Eb-n a holland-olasz elődöntő volt), a tili-toli, a biztonsági játék...

Csak egy példa: az előzetesen egyik legjobbnak tartott német-lengyel-ukrán-észak-ír csoporban a 6 mérkőzésen lőttek 7 gólt és nem volt olyan, hogy egy meccsen mindkét csapat betalált volna! De például az A (a "francia") kvartettben mindössze 2-vel lőttek többet (azaz 9-et), ebből négyet a franciák...

A torna előre haladtával én az esti 9 órás meccseken módszeresen elaludtam - pedig imádom a focit!

Valahogy ez már mégsem az, amit annak idején megszerettem!

Nem szeretnék nagyon összehasonlítgatni, de a - szerintem minden idők egyik legjobb - 2000-es belga-holland közös rendezésű Eb-ről kapásból eszembe jut 3-4 fantasztikus meccs, amit nem két hét múlva, vagy jövőre, hanem soha nem fogok elfelejteni! Pedig már igencsak 16 éve...

Csak néhány példa: a jugoszláv - szlovén "őrület"(0-3 után, emberhátrányban egyenlítettek a jugók), aztán a holland úthenger a jugók ellen (6-1, ha jól emlékszem), majd a már említett holland- olasz (ahol a hollandok mindent, de mindent kihagytak, hogy aztán "szétlövésben" kikapjanak); vagy a német-angol-portugál-román csoport "borulása", olyan meccsekkel, mint az angol-portugál 2-3 (honnan jöttek vissza a portugálok!), stb. 

Tény, számomra az az Eb volt a csúcs, de azért a 96-oson egy angol-holland 4-1 (és Gascoigne micsoda gólt rúgott! A holland védők a mai napig ide-oda rohangálnak.), vagy Bierhoff aranygólja...

Már a 2004, 2008, 2012-es sem érte el azt a színvonalat, de a mostani mind közül a leggyengébb lett. És egyáltalán nem a kis csapatok miatt!

Az egyik (általam) legjobban várt meccs, a portugál-horvát lett mindjárt az egyik leggyengébb. Majd a német-olasz a másik...

Nem tudom, mi lehet a gond - ezt meghagyom a szakértőknek, elemzőknek, stb. Annyit látok, hogy gond van. Semmi baj a 24 csapattal, az előre meghatározott továbbjutás viszont nagyon nem tett jót a tornának. Gyakran egyáltalán nem "érte meg" megnyerni a csoportot (mondjuk nekünk sem igazán: a torna egyik esélyesét, Belgiumot kaptuk). Miért nem lehet egy egyszerű sorsolást megejteni a csopormeccsek után? 

Remek ötletnek tartom a több helyen felvetett lebonyolítást, miszerint csak az elsők-másodikak menjenek tovább, a 12 csapat aztán négyszer 3 csoportban folytatná, majd a győztesek játszanák az elődöntőt.

Ennél a "determinált" sorsolásnál bármi jobb lenne...

Nagyon látni ugyanakkor a sztárok fásultságát, tompaságát is. A szezonban lejátszott 40-50 meccs után szinte nulla pihenés, nyáron Eb/Vb, aztán pár hét és indulnak a bajnokságok. Nem lehet ezt sokáig csinálni... 

Egy elgondolkodtató érdekesség: az Eb góljainak 5%-a a magyar-portugál meccs 42 és 62. perce (azaz alig több, mint negyed óra) alatt esett!

Hogy mire fogok erről az Eb-ről emlékezni? Hadd legyek egy kicsit (nagyon) részrehajló; mi ott voltunk, jól játszottunk és továbbjutottunk - a többi: langyos víz...

Felemás érzések kavarogtak bennem a magyar-belga meccs lefújása után. Egyrészt még mindig borzasztóan örülök, hogy teljesült a régi vágyam, és szerepeltünk egy rangos tornán. Tudtuk, hogy Belgium más szint, világranglista 2., tele sztárral. Tudtuk, hogy az igazán nagy csapatok jellemzője, hogy az ilyen tornákon a döntő felé haladva egyre jobb formát mutatnak (lásd általában olaszok, németek pl.)

Tudni azonban mindig más, mint "érezni". Én is tudtam, hogy papíron nincs esélyünk, de...

Csak az eredményt nézve (0-4 ugye) valóban úgy tűnik, hogy nem volt esélyünk. Az is igaz, hogy a könyvekben csak a kemény, kíméletlen 0-4 fog megmaradni. A meccset látva azonban egyértelmű, hogy ez a látszólag durva "zakó" tényleg csak látszólag az. 

Hasonlítsuk csak össze mindjárt egy másik meccsel, amit épp a magyar-belga előtt játszottak, azaz a Németország - Szlovákia mérkőzéssel. 

Mi már nagyon korán gólt kaptunk, ez igaz - emlékeztet ez a nem is olyan régi, "szép" időkre, amikor szinte törvényszerűen jött az összeomlás és a hátrányt jelentő gól az első percekben - ám bármennyire is közhely, attól még igaz, hogy egy gól még semmi, ennyit még 90 évesek gólyalábon is rúghatnak bárki ellen. Mi pedig "pariban" voltunk egész az utolsó 10 percig, hiszen a 78.-ban kaptuk a másodikat. Abban a pillanatban valóban lehetett érezni, hogy elúszott a hajó, hogy két gólt már nem tudunk hozni ezen a belga csapaton 10 perc alatt. 

A németek a mérkőzésük 63. percében már a 3. gólt "ütötték", valamint eleve két gólos előnnyel fordultak, tehát az a meccs már jóval hamarabb eldőlt. A második félidőben pedig, főleg 3-0-ás német vezetésnél a németek már nem akartak, a szlovákok meg nem igazán tudtak focizni (és az embernek az volt az érzése, hogy annyira nem is akarnak ők sem...).

A belgák 25-ször lőttek kapura, a németek 19-szer - ez utóbbira 7 szlovák válasz volt, amiből 2 találta el a kaput. Nekünk 16 kísérletünk volt, melyből 6 ért (majdnem) célba. Tehát szinte annyi kapura lövésünk volt, mint a németeknek - az ellenfél kvalitása pedig hasonló, mint a németeké! 

Arra szeretnék ezzel rámutatni, hogy nem voltunk végig alárendelt szerepben. Az első félidő nagy részében igen, ezt senki nem vitatja, és ha kicsit jobban céloznak a belgák - vagy fordítsuk meg: I. Gábor királyunk nem védi ki a "szemüket"- már a meccs elején "megúszhattak" volna. Az a bátorság ugyanakkor a szakmai stáb részéről, hogy a meccs végén három csatáros játékra váltunk egy Eb győzelemre esélyes csapat ellen, igenis megsüvegelendő.

Ahogy több dologra, erre is lehet (és kell) épiteni.

Egy valamit senki nem vehet el tőlünk: hosszú évek böjtje után bejutottunk a "féltve őrzött kapun", ismét tagjai vagyunk a (tágabb) elitnek. Ki gondolta volna ezt mondjuk három éve, mikor a hollandok a nyolcadikat húzták a fejünkre a hentesbárddal?! 

Belgium elleni 0-4 ide vagy oda, mi legalább ott voltunk az Eb-n...

Kicsit természetesen szomorú vagyok, hogy véget ért végül is az az éjjel. Inkább vagyok ugyanakkor büszke és boldog, hogy átélhettem ezt a szenzációs pár hetet, hogy (a foci gyűlölők bosszantására) ez idő alatt a csapból is az Eb és a magyar válogatott folyt, és...

Vár minket Oroszország 2018-ban!