joyxpect

Érdekes felvetésekkel találkoztam a minap, mikor egy könyv kommentjeit olvasgattam (a könyv "A Most hatalma a gyakorlatban"). Nagyon jó ilyenekkel találkozni, hiszen "tűzben edződik a férfi" és (építő) vitában, eszmecserében bukkan fel az igazság, szóval nézzük is!

Az egyik kommentelő szerint "a könyv lelkileg instabil emberek kezébe kerülve fegyver, amivel...zátonyra viszik saját életüket".

Kezdetnek egyből visszakérdeznék, hogy egy lelkileg instabil ember kezében mi nem az? Látjuk, hogyan működik a világ és ezen belül a "lelkileg instabil emberek. A kalapácsot lehet szögelésre és gyilkolásra is használni, nem feltétlenül a kalapáccsal van a baj. Egy párnán kényelmesen lehet szunyókálni, vagy meg lehet vele folytani valakit. A hozzászóló a lényeget nem látja tisztán: épp ezért kell(ene) az Egót minél jobban "leépíteni" és a helyén támadt űrbe tudatosságot vinni. Látjuk, a "normális", elme- uralt világ merre halad - az öntudatlan emberiség kezében minden fegyverré válik, amit aztán a környezete és így önmaga ellen használ.

Ezzel kapcsolatban eleve az merült fel bennem, hogyan árthat az, ha az ember "lassít", nem a múlton/jövőn csámcsog, esetleg meditál és ne adj, Isten rájön (inkább ráérez), hogy valójában egy mindennel, hogy a testen, a formán túl lényege örök, időtlen. Ez pontosan az ellenkező hatást váltja ki, mint amit a hozzászóló feltételez: az ember ilyen tudatosabb állapotában sokkal érzékenyebbé, figyelmesebbé válik környezete, embertársai és önmaga iránt.

Egy másik kommentelő kérdése: "Hogy tudok reménykedni, ha nem nézek a jövőbe?"

Először nézzük meg azt, mit is jelent reménykedni? A remény a "majd egyszer jobb lesz" ígéretét hordozza, ami éppen a lényege miatt hamis. Ha reménykedem, akkor a boldogságot a szebb, jobb jövő fogja elhozni, csakhogy ilyen nincsen. És ez az illúzió! Ahogyan a mostani pillanat jövő volt a tegnap, a múlt héten, vagy tavaly, ugyanúgy a várt szebb jövő is egy ilyen jelen pillanatként fog "megérkezni". Ha tehát ezt a "mostot" nem látom, nem tudom elfogadni, hogyan tudnám megtenni a későbbiekben? Az időben elvágyódva sajnos sehogy. Ha valami ún. reményem teljesül is, abban a pillanatban egy másikkal cseréli le az elmém. Csak egy példa: várjuk, hogy a jelenlegi munkahelyet lecseréljük egy jobbra. Nemsokára, mondjuk ez teljesül. "Örülünk, Vincent?" Nem tart soká... Jön a következő, "majd ha összegyűlik ennyi meg ennyi pénz". Tegyük fel összegyűlik. Ám, dolgozni csak kell, nem? Tehát jön "hármaska": "de majd ha nyugdíjas leszek, végre lesz időm/pénzem erre-arra". 

A sor a végtelenségig folytatható, az említett események tetszés szerint felcserélhetők mással.

Könnyű belátni, a reménykedésben már eleve benne van, hogy a mostani az rossz, ami "még nincs", az pedig a jó - és épp ez az alapprobléma. 

"Miként tanulok a múltamból, ha letagadom?"

A jelenben élés nem jelenti semminek a letagadását, éppen ellenkezőleg: mindennek az elfogadását úgy, ahogyan az van. Ha egy kellemetlen érzés bukkan fel, tudatában leszek, hogy az ott van bennem. Ha ellenálnék, ha le akarnám tagadni, azzal feszültséget teremtenék. Mint a fékpofa, mikor nekifeszül a guminak: szinte lángra gyullad, úgy felforrósodik. 

Megint egy példa: úgy kellene használnunk a múltat és a jövőt, ahogyan egy remek szakember teszi. Például egy villanyszerelő mindig teljesen az adott műveletre fókuszál, teljes figyelmét az tölti ki (szép is lenne, ha nem így tenne, azonnal agyonvágná az áram!). Azonban úgymond periférikusan tudatában van a "teljes képnek": hogy honnan indult, mi a feladata és mi az a cél, amit el szeretne érni, azaz hogy fog kinézni a munkája, mikor végez vele. Vagy egy focista, aki minden idegszálával a labdát és az adott szituációt figyeli, de közben "képben van" az eltelt idővel, a mérkőzés állással és egyéb apróságokkal kapcsolatban.

Ugyanez a komment még: "nincs boldogság a nélkül, hogy perspektívába helyezzük az életünket".

Valóban így lenne? Ha körülnézünk, ez a tapasztalat? Ahogyan az anyagi világban minden, az elvárások, a célok is állandóan változnak, átértékelődnek. Nézzük meg az embereket, akik "mindent elértek"! Tisztelet a kivételeknek (mert azok mindig vannak szerencsére), a csúcson mindenkire üresség vár és magány. Új dolgot venni/szerezni/csinálni pont azért jó, mert ezekre a pillanatokra az elme elhallgat - csak ennek nagyon kevesen vannak tudatában! Aztán persze folytatja őrült "darálását" tovább, és nekünk megint valami újdonság kell, valami szebb/jobb/nagyobb, hogy - ha csak megint egy pillanatra is, de - lecsendesítsük. Ez pedig így megy, amíg "le nem adjuk a szerelést.."

A közelmúltban olvastam Deepak Chopra egyik könyvét, és nagyon megfogott, amit az elején ír. Amennyiben elkezdünk embereket kérdezgetni terveikről, céljaikról, az esetek 99%-ában a következő válaszhoz lyukadunk ki: "Mert boldog akarok lenni."

Az szinte lényegtelen, hogy honnan indulunk. Hivatás, tanulás, család, betegség - az "omega" kiszámíthatóan, mindig ugyanaz. Talán ez csak elsőre annyira meglepő. Vagy még úgy sem.

Chopra bácsi sok súlyos beteggel eljátszotta ezt: rákosoktól kérdezte, hogy miért akarnak meggyógyulni. Meghökkentő, nem? Csak látszólag... 

Az ilyen, elsőre triviális kérdés célja nem kisebb, mint hogy kizökkentse az embert az "autopilóta" üzemmódból, hogy megcsapolja az Ego energiáját és pumpáljon kicsit a tudatosságéba. Először jönnek a "tiszteletkörök": "Mert a feleségem..., mert egészséges akarok lenni..., mert a világ..., mert a munka..., mert satöbbi...". Legvégül pedig az igazság.

"Mert boldog akarok lenni!"

Pedig mennyire egyértelmű, nem? Tegye fel a kezét, aki nem akar boldog lenni! 

Itt jön egy roppant egyszerű, ugyanakkor szenzációs csavar a dologban. Mi lenne, ha megfordítanánk a sorrendet? Nevezetesen: először legyünk boldogak, aztán ebből kiindulva, jöhet minden más.

Hát nem pofon egyszerű?

Végül is, mi a baj az eredeti sorrenddel? Csak annyi, hogy teljes mértékben az anyagi világtól függ, ami pedig tudjuk, milyen. Boldogak szeretnénk lenni egy társtól, egy jobb munkától, több pénztől, több (minél távolabbi) utazástól... Azaz, a boldogság forrását egy rajtunk kívül álló pontba helyezzük - ami egy folyamatosan alakuló anyagi világban csakis ideiglenes lehet!

Tehát boldogságunk forrását kihelyezzük térben máshová, és egyúttal időben is. "Majd ha nyugdíjas leszek...majd ha több pénzem lesz...majd ha kifizetem a hitelt...majd ha lesz párom..." Ismerős? Szerintem mindannyiunknak! Ebben pedig az a csapda, hogy az áhított jövő - soha nem jön el! Amennyiben ez vagy az a vágy teljesül is, mivel Egónk nem ismeri a mostot, a jelen pillanatot, azonnal egy másik, jövőbeni időponttól fogjuk várni a megváltást. 

A jelen pillanatban boldognak lenni nem azt jelenti, hogy ha törik, ha szakad, pozitívak vagyunk! Lássuk be, nem sok pozitívum van egy balesetben, egy rém unalmas munkában, egy szerettünk elvesztésében, stb. Hanem azt, hogy minden pillanatot elfogadunk úgy, ahogy az jön. Elfogadjuk a Lét "vanságát": nem ítéljük el/meg, nem címkézzük, nem küzdünk ellene. Tolle remek példájával élve: Ha a kocsimmal elakadok a sárban, nem azt mondom "Jaj, de jó!". Igenis, ki szeretnék jutni a kátyúból! Ám teljesen elfogadom a tényt, hogy jelenleg még ott vagyok, nyakig. 

Röviden, tömören: ez van.

Amennyiben eddigi, elátkozott vagy csak szimplán csúnya játékbabákról szóló bejegyzéseimmel még nem sikerült pediofóbiát (rettegés az ember alakú, arcú játékoktól) kiváltanom egyetlen olvasónál sem, ezennel igyekszem bepótolni.

Számomra nehezen elképzelhető, hogy az alábbi játékokat valójában hozták létre kedves emberek kedves gyerekeknek, pedig - elvileg - ez a helyzet. Bár, ha máshogy közelítjük a dolgot, így már érthető, honnan volt/van/lesz az a rengeteg aberrált és sérült ember a világban.

"Gyere, és játssz velünk!" - kiáltják felénk a fenti képen látható "kedves" játékbabák. Hát ellent lehetne állni nekik?! (Mindenesetre én kézzel-lábbal tiltakozva megpróbálnám...).

Ha jók az informátoraim, ez volt az első, mászni is tudó baba, és 1871-ben készült (micsoda felfedezés! ott van rajta a címke - szerk.). Úttörőként igazán lehetett volna elégedettebb ábrázata is, bár ez lehet, inkább azt tükrözi, amit készítője gondolt, miután meglátta a végeredményt. "Az ifjú Frankenstein először néz tükörbe", és én megértem.

És íme, a következő nagy lépés a játékok evolúciós fejlődésében, egy múlt század eleji kétarcú baba. Még nem tudom, sírjak-e vagy nevessek...

Következő versenyzőnk némileg kilóg a sorból, hiszen nem játékbaba, hanem "hasbeszélő" lenne, foglalkozása szerint. "Szépségét" tekintve viszont semmiképp nem körön kívüli, sőt, talán az előző, kétarcú "kollégáját" is szívesebben látnám viszont testközelből, mint ezt itt.

Nem sokat tudni a fentebbi fotó hátteréről, de azt hiszem, a tudatlanság néha inkább előny. Például ez esetben is.

Most pedig mindenki húzza meg a hozzá legközelebb eső, tömény szeszt tartalmazó üvegecskéjét, aztán folytatjuk!

"Akarol-e velem jáccani, kedveskím?" A válasz - részemről - egyértelmű, eleve látszik rajta, hogy a fiatalságomra pályázik. Meg még ki tudja, mire! Jobban belegondolva, ajándék tippnek nem is rossz: különösen ha van legalább egy személy, akit kifejezetten utálsz...

Alább ugyanez, kissé fiatalabb kiadásban:

Aki idáig eljutott, már 1. elég edzett, 2. megérdemel egy kis ráadást, tehát:

A kedves kis Laugh-A-Lot baba a 60-70-es évekből. Sokakra így is a frászt hozhatta talán, de még sikerült "felturbózni" a hatást ezzel a Hitchcock-i babérokra törő reklámmal:

Eredetileg teljesen másról szerettem volna cikket írni, de véletlenül(?) ebbe a témába botlottam. Nem sejtettem, hogy ilyen is létezik, így utólag már persze adja magát a dolog. Látva a horrorfilmek állandó sikerét, az emberek borzongás iránti olthatatlan vágyát, már nem meglepő. 

Azért 3D-s mozik ide vagy oda, a többség azért még ilyenkor is tisztában van azzal, hogy csak egy filmet néz. Azok ott díszletek, szereplők, CGI, én pedig itt vagyok biztonságban, mindettől messze.

Szóval legyünk mi a szereplők! Hát nem remek ötlet?! (Szerintem annyira nem, de mint a későbbiekben kiderül, a dolog igenis működik.)

Meglepetés! Amerikában sok "horrorpark" működik, ahol némi zöldhasúért cserébe a legrosszabb rémálmainkat váltják valóra, mint például szexuális zaklatás, fizikai bántalmazás (remélhetőleg azért annyira nem durva), megalázás, idegtépő zajok, gusztustalan dolgok elfogyasztása, meg ami nem jutott eszembe.

Lássunk hát pár ilyen helyet!

DEAD OF NIGHT, Long Island

"Azért vagyunk itt, hogy megvédjünk" - már a kezdet nem túl bizalomgerjesztő, szóval aki parázni szeretne, nem nagyon nyúl mellé ezzel a hellyel. 25-40 dollár környékén mozog a jegyár, attól függően, hogy ki, mikor, kivel és hogyan. Gondolom. 

Állítólag a "geg" egy jó kis emberrablással kezdődik, a fenti képen látott kacsacsőrű emlős imitátorok jelennek meg a belépésre várakozók között, aztán valakit "zsákba tesznek, onnan is kiveszneeek...", valakit csak szimplán fellöknek, némelyeket pedig a vállukra kapva elrabolnak. 

"Csak óvatosan, testvér, elejtem a popcornt!"

Aki esetleg szeretne a puliszkák mögé kerülni, erre is van lehetőség, ugyanis jelenleg épp szereplőket/személyzetet/izét keresnek!

SCAREHOUSE: THE BASEMENT, Pittsburgh

A lepukkant, ódon, és persze kísértetjárta épületben található Scarehouse némiképp eltér az előző helytől. Talán horror film rajongóknak ideális, mivel sok filmből elevenednek fel jelenetek, ismerős helyszínek. A szereplők természetesen nagyon értik a dolgukat, ahogyan épp egymást-magukat-minket ijesztgetnek, "macerálnak". Van egy úgynevezett "safe word", jelszó - gondolom arra az esetre, ha mondjuk nagyon csiklandozna minket a láncfűrész.

Félni és megijedni nem is olyan olcsó mulatság, egy belépő itt is legalább 35 dollárba "fáj"!

THE CULT, North Conway

A zenekart nagyon szeretem, ehhez nem tudom, mit szólnék... A "The Cult" annyiban különbözik az előző helytől, hogy ide csak egyedül lehet belépni (a Scarehouse-ba lehet párban is). Van itt is minden, ami szem-szájnak - sohasem lesz - ingere: csótányok, pókok, kígyók, műpisi (legalábbis bízzunk benne, hogy az), és természetesen az "alapfelszereltség". Valamint itt is van "safe word", ha valakinek véletlenül a jobb szemét nyomnák ki a bal helyett.

MUHAHAHAAA!!!

MCKAMEY MANOR, San Diego

Amennyiben már baromira unnánk a Vidámparkot, tíz középkori inkvizítorból kilenc ezt a helyet ajánlja! 

Állítólag Hannibal Lecter is itt végzett...

Sokak szerint a kaliforniai McKamey Manor viszi a prímet. Van itt minden, bónuszokkal: vérrel fröcskölés, bántalmazás, hajvágás(!), undorító állagú/ízű/szagú dolgok belénk erőltetése, szűk helyekre való bezárás, etc. Igazi borzalom, Fűrész 33 és fél. 

Mindenki, aki ide beteszi a lábát...

Már csak azért is lehet ez minden szempontból egy igen kemény tortúra, mert egy esemény 4-7 óráig is eltart! 

Végül pedig a jó hír: ha igaz, amit írnak, az egész ingyenes, csak némi kutyaeledelt kell vinni adományként! Vagy mi leszünk azok...

 Előző bejegyzésemben azt állítottam, hogy nem a világ a "rossz", hanem akik annak tartják. Azaz mi, emberek. (A rossz azért idézőjelben, mert tulajdonképpen inkább tudattalanság ez, mint bűn. Majd a későbbiekben igyekszem megmagyarázni). Talán nem írok újat azzal, hogy ez a világ "nem a világok legjobbika" (ahogyan Leibniz gondolta), bár akár így is lehetne. Ha...de erre még visszatérünk.

Egy dolgot fontos leszögeznem (lassan annyit szögelek, mint egy politikus): nem elég az élet különböző területeit toldozni-foldozni, hiszen az olyan lenne, mintha egy súlyos, krónikus betegségnél mondjuk csak a lázat vinnénk le. Nem elég, itt gyökeres, mélyről jövő változás kell, vagy elveszünk.

Ha még éppen nem késő...

Amíg a fejlődés fő hajtóereje az emberi, tudományos kíváncsiság helyett a GDP és profit növelése, a "muszáj-fejlődés";

Amíg kontinensek éheznek, miközben más országokban tonnaszám megy a szemétre a szavatossági idejét tekintve lejárt, de még bőven ehető élelmiszer (és itt még a "civilizált" ember alapvető pazarló életvitelét még figyelembe sem vettük);

Itt talán érdekes lehet, hogy a világon több a túlsúlyos ember, mint az éhező. Hát persze, a végletek... Az arany középút már nagyon régen volt divatban!

Amíg az erőforrások döntő többsége (legyen az pénz, energiahordozó, akármi) az emberiség kevesebb, mint 1 %-nak a kezében összpontosul;

Épp a pénzzel kapcsolatban a napokban történt valami, ami mélyen elgondolkodtatott. Egy pénzváltóban várakoztam, és órákat láttam kitéve az egyik pult mögött. Az árukra pillantva egyből pár számmal kisebbnek éreztem magam; az egyik Rolex 8995 angol font volt, a másik "csak" 5000, a harmadik már annyira nem is érdekelt. Angliában dolgozom, viszonylag jól keresek, ám a majd 9000 fontos óra láttán csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Most pedig gondoljunk akár a focira: Wayne Rooney jelenleg 300 ezer fontot keres hetente(!), ha jól tévedek, de egyes pletykák szerint 500 ezerért Kínába megy. Ami annyit jelentene, hogy úgy 3 óránként tudna venni egy ilyen karórát. Nekem már több, mint fél éves munkámba telne... És hol vannak akkor még ők az igazi "nagykutyákhoz" (olaj milliárdosok, vállalat tulajdonosok, stb.) képest? Csak hogy érezzük, mekkora is a szakadék...

Amíg az emberek nagy része egyre inkább csak távolodik a természettől, minek következtében 1. vagy csak "díszletnek" tekinti, semmi többnek, 2. szinte tudatára se ébred, hogy létezik még ilyen (lakásból autóba, autóból lakásba élet), 3. ellenségnek, leküzdendő akadálynak tekinti a környezetet (ahogyan pl. a jelenlegi tudomány teszi).

Tehát ami régen még a szövetségesünk volt, aminek a szerves részei voltunk, attól most szeretnénk teljesen függetlenedni, elszakadni és harcba szállni vele. Nem is tudom, engem ez emlékeztet egy jelenleg nagyon "divatos", pusztító betegségre... 

"Legyőzheti" a lyuk a zoknit, legfeljebb együtt adják le a szerelést...

Amíg az egészségügy szintén gazdasági alapokon működik;

Amíg az oktatás célja nem az egyén érdekeit nézve azt fejleszteni, kivirágoztatni, hanem egy adott rendszerbe "passzírozni";

Amíg úgy vágyunk örök életre, halhatatlanságra, hogy pár tíz évet nem tudunk egészségesen, boldogan, alkohol/cigi/drogok/miegyéb nélkül leélni;

Amíg...

Azt hiszem, ez az a felsorolás, amit az 5-ös metró megépítéséig folytathatnék (min.), de nem ez a célom.

A következő bejegyzéstől megpróbálok külön-külön "búvárkodni" kicsit a részterületeken belül, aztán meglátom, mire jutok.

Jutunk, bocsánat.