Ez a bejegyzés (remélhetőleg) egy sorozat kezdete lesz, amiben arról szeretnék elmélkedni, hogy merre halad az emberiség napjainkban. Mik azok a dolgok, amiket nem biztos, hogy így kellene csinálnunk, és mikor haladunk jó úton. Azt hiszem, nagy fába vágom a fejszémet, és annyit hadd jegyezzek meg, hogy ez természetesen az én véleményem, ahogyan eddigi tapasztalataim alapján látom a helyzetet, nem pedig tudományos értekezés vagy ilyesmi. Remélem, olyat már nem kell írnom úgy 200 évig... 

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a cím egy kissé félrevezető, az élet persze, hogy nem tűnik, tűnhet el. Az Élet, a Lét tőlünk, emberektől függetlenül is örök és elpusztíthatatlan. Inkább úgy értem ezt, hogy valami folyamatosan elvész, ami közelebb vinne minket a boldog, kiegyensúlyozott élethez, holott látszólag minden igyekezetünk azon van, hogy ezt elérjük.

Talán ismerős sokaknak a forrás-törvény, hogy minden létező vissza akar térni a forrásához, ahogy például a földre hullott esőcsepp is előbb-utóbb az óceánban köt ki.

Nagyon leegyszerűsítve, persze.

Mi azonban mintha folyamatosan távolodnánk ettől... 

Helyesbítenék, nem csak mi. Már az ókori népek, a görögöktől az egyiptomiakig visszasírtak egy bizonyos Aranykort, és az akkori emberiséget ahhoz képest egy visszafejlődött, elkorcsosult fajnak tartották. Eme Aranykornak lehetett része a (korai) Atlantisz, Lemuria, Mu, Gondvana, stb. Vagy akár Shamballa mitikus királysága valahol Belső-Ázsiában. 

Írhatnám, hogy nehéz eldönteni ezekről, inkább ún. "tanmesék" vagy valóságos helyek lehettek - kivéve talán Atlantisz, amiről Platón annyira pontos leírást adott, ami valós létezésért "kiált" - egy valamit azonban gyanítok. A történelem nem egészen úgy volt, ahogyan azt az iskolákban szeretnék belénk taposni. Egyre több embernek nyílik fel a szeme, ami remélhetőleg nem fog itt megállni.

Szerencsére az igazság ugyanúgy terjed, mint a hülyeség, még ha utóbbi gyorsabban is...

Szvsz civilizációk jöttek és mentek, mi előttünk is lehetett már itt ki tudja, hány faj és az is valószínű, hogy nem mi leszünk az utolsó "bárkások" a Föld nevű hajón. Egy evolúció, melyben már élete végén maga Darwin sem hitt, ugyanakkor remekül támogatta az ipari forradalom környékén kialakult eszméket, szinte semmire sem ad választ. Talán néhány apróságra. Azonban, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk, ezekre egyáltalán nem.

Szegény Darwin, ha tudta volna, hogy évszázadokra "megmerevíti", konzerválja a hivatalos tudomány álláspontját, még életében lehúzza a WC-n az "A fajok eredete..." összes példányát!

Tehát nem mondanám egyértelműen, hogy ez a mostani világ a legrosszabb. Évszázadokra, évezredekre visszatekintve ezt tartották már az akkor emberek az akkori világokról (már aki kicsit is a dolgok mögé mert kukucskálni), tehát a Schopenhauer-nél, Nietzsche-nél kicsúcsosodó pesszimizmus és kiábrándultság mindig létezett, és mindig is fog. 

Annyi észrevétel, amit majd aztán bővebben kifejtek és igyekszem igazolni, hogy sohasem a világgal volt baj. Hanem velünk.

A kegyetlen élet, kegyetlen világ összevonható és leegyszerűsíthető - az önpusztító, kegyetlen, elme-uralt ember.