Érdekes felvetésekkel találkoztam a minap, mikor egy könyv kommentjeit olvasgattam (a könyv "A Most hatalma a gyakorlatban"). Nagyon jó ilyenekkel találkozni, hiszen "tűzben edződik a férfi" és (építő) vitában, eszmecserében bukkan fel az igazság, szóval nézzük is!

Az egyik kommentelő szerint "a könyv lelkileg instabil emberek kezébe kerülve fegyver, amivel...zátonyra viszik saját életüket".

Kezdetnek egyből visszakérdeznék, hogy egy lelkileg instabil ember kezében mi nem az? Látjuk, hogyan működik a világ és ezen belül a "lelkileg instabil emberek. A kalapácsot lehet szögelésre és gyilkolásra is használni, nem feltétlenül a kalapáccsal van a baj. Egy párnán kényelmesen lehet szunyókálni, vagy meg lehet vele folytani valakit. A hozzászóló a lényeget nem látja tisztán: épp ezért kell(ene) az Egót minél jobban "leépíteni" és a helyén támadt űrbe tudatosságot vinni. Látjuk, a "normális", elme- uralt világ merre halad - az öntudatlan emberiség kezében minden fegyverré válik, amit aztán a környezete és így önmaga ellen használ.

Ezzel kapcsolatban eleve az merült fel bennem, hogyan árthat az, ha az ember "lassít", nem a múlton/jövőn csámcsog, esetleg meditál és ne adj, Isten rájön (inkább ráérez), hogy valójában egy mindennel, hogy a testen, a formán túl lényege örök, időtlen. Ez pontosan az ellenkező hatást váltja ki, mint amit a hozzászóló feltételez: az ember ilyen tudatosabb állapotában sokkal érzékenyebbé, figyelmesebbé válik környezete, embertársai és önmaga iránt.

Egy másik kommentelő kérdése: "Hogy tudok reménykedni, ha nem nézek a jövőbe?"

Először nézzük meg azt, mit is jelent reménykedni? A remény a "majd egyszer jobb lesz" ígéretét hordozza, ami éppen a lényege miatt hamis. Ha reménykedem, akkor a boldogságot a szebb, jobb jövő fogja elhozni, csakhogy ilyen nincsen. És ez az illúzió! Ahogyan a mostani pillanat jövő volt a tegnap, a múlt héten, vagy tavaly, ugyanúgy a várt szebb jövő is egy ilyen jelen pillanatként fog "megérkezni". Ha tehát ezt a "mostot" nem látom, nem tudom elfogadni, hogyan tudnám megtenni a későbbiekben? Az időben elvágyódva sajnos sehogy. Ha valami ún. reményem teljesül is, abban a pillanatban egy másikkal cseréli le az elmém. Csak egy példa: várjuk, hogy a jelenlegi munkahelyet lecseréljük egy jobbra. Nemsokára, mondjuk ez teljesül. "Örülünk, Vincent?" Nem tart soká... Jön a következő, "majd ha összegyűlik ennyi meg ennyi pénz". Tegyük fel összegyűlik. Ám, dolgozni csak kell, nem? Tehát jön "hármaska": "de majd ha nyugdíjas leszek, végre lesz időm/pénzem erre-arra". 

A sor a végtelenségig folytatható, az említett események tetszés szerint felcserélhetők mással.

Könnyű belátni, a reménykedésben már eleve benne van, hogy a mostani az rossz, ami "még nincs", az pedig a jó - és épp ez az alapprobléma. 

"Miként tanulok a múltamból, ha letagadom?"

A jelenben élés nem jelenti semminek a letagadását, éppen ellenkezőleg: mindennek az elfogadását úgy, ahogyan az van. Ha egy kellemetlen érzés bukkan fel, tudatában leszek, hogy az ott van bennem. Ha ellenálnék, ha le akarnám tagadni, azzal feszültséget teremtenék. Mint a fékpofa, mikor nekifeszül a guminak: szinte lángra gyullad, úgy felforrósodik. 

Megint egy példa: úgy kellene használnunk a múltat és a jövőt, ahogyan egy remek szakember teszi. Például egy villanyszerelő mindig teljesen az adott műveletre fókuszál, teljes figyelmét az tölti ki (szép is lenne, ha nem így tenne, azonnal agyonvágná az áram!). Azonban úgymond periférikusan tudatában van a "teljes képnek": hogy honnan indult, mi a feladata és mi az a cél, amit el szeretne érni, azaz hogy fog kinézni a munkája, mikor végez vele. Vagy egy focista, aki minden idegszálával a labdát és az adott szituációt figyeli, de közben "képben van" az eltelt idővel, a mérkőzés állással és egyéb apróságokkal kapcsolatban.

Ugyanez a komment még: "nincs boldogság a nélkül, hogy perspektívába helyezzük az életünket".

Valóban így lenne? Ha körülnézünk, ez a tapasztalat? Ahogyan az anyagi világban minden, az elvárások, a célok is állandóan változnak, átértékelődnek. Nézzük meg az embereket, akik "mindent elértek"! Tisztelet a kivételeknek (mert azok mindig vannak szerencsére), a csúcson mindenkire üresség vár és magány. Új dolgot venni/szerezni/csinálni pont azért jó, mert ezekre a pillanatokra az elme elhallgat - csak ennek nagyon kevesen vannak tudatában! Aztán persze folytatja őrült "darálását" tovább, és nekünk megint valami újdonság kell, valami szebb/jobb/nagyobb, hogy - ha csak megint egy pillanatra is, de - lecsendesítsük. Ez pedig így megy, amíg "le nem adjuk a szerelést.."