A csípős őszi szellő hieroglifákat rajzolt Süveges ráncaiból, ahogy ráfordult a Mák utcáról a Fő útra. Gondolatai hol itt voltak, hol ott, a tegnap félbehagyott tévésorozatnál, a reggeli gyorsan átcsócsált, Hír-Háttér című napilapnál, majd benéztek a paplan alá, a bejárati ajtó felé ("Nem vagyok benne biztos, de úgy rémlik, nem hagytam benne a kulcsot"). 

"Ez nap sem lesz kevésbé kaotikus, mint a tegnapi", és egy szakadt papírzacskó libbent el a lába mellett.

A Fő út felénél járva a Dőlészszög kocsma bukkant fel és Süveges vonalszája, mint egy emésztő giliszta, kissé megrándult.

 Szinte épp tíz évvel ezelőtt történt... Süveges (keresztneve Jakab, a szerk.) ha nem is pontosan, de azért emlékezett arra a napra, amikor...

  Áron kövér ujjai úsztak be Jakab orra elé, maguk előtt tolva egy pici üvegpoharat, melyben háromnegyedig átlátszó, vízszerű valami lötyögött.

  Jakab feje előrébb billent, szemei viszont kétszer akkorára tágultak, mintha ásítanának. 

 - Ezt most szépen ledöntöd, barátom! - nyomta a bárpultra egy hatalmas kéz, mely egy szélesebb, mint alacsony emberhez tartozott - Legalább így nem leszel már szűz - visította el magát szélesebb, mint alacsony Ödön, közben össze-vissza lapogatva Jakabot. 

 Az átlátszó, vízszerű (ám igen büdös) lötty egyre lassulva keringőzött a pohárban.

 - És nem lehetne, hogy...? - Jakab kissé hátrébb dőlt - Tudjátok, hogy... 

Áron a mellette lévő székbe huppant. 

 - Az első, az... azt nem kell megmagyarázni. Nincs mit ragozni rajta, kell és kész. Aztán a második, a harmadik, a sokadik... - mutatóujja részeg légyként körözött a levegőben - Azok már csak úgy jönnek, nem is számítanak igazán. De az első... 

 - Bár mindig az első pálinkámat ihatnám - csapott a hasára Ödön, nagyot sóhajtva.

 Jakab (vezetékneve Süveges, a szerk.) fél percig farkasszemet nézett a pohárral, aztán szép lassan a szája felé emelte. A gépezetbe azonban hiba csúszott - ahogyan a pohár széle is. 

 Ödön és Áron dermedten figyelte, amint az üveg megpördül a levegőben, majd pattanva egyet, tartalmát a sötétbarna pultra üríti.

 - Óó, te szerencsétlen, hogyaza - Ödön egy darabig nem tudta, hogy a szemét, a száját, vagy a fülét fogja-e be - Hát inkább a vérem, te... Úúristeen!!

Áron üveges tekintettel a pálinkatócsát, majd az orra hegyét bámulta. 

 - Ez volt az...lehetett volna az első...ez mérföldkő, tökéletes pillanat... 

Szavai bágyadtan potyogtak ki résnyire nyílt száján, bele a füstös-sörszagú levegőbe. 

Lehetett volna... Aztán mégis lett, gondolta elégedetten Süveges, immár az azóta eltelt tíz év minden tudásával és tapasztalatával felvértezetten. 

Lépteit kissé megszaporázva folytatta útját a városközpont felé.