joyxpect

 Mikor 2014. szeptemberében Észak-Írország bekotorta a második, számunkra vereséget jelentő gólg (1-2 oda), ismét azt gondoltam, hogy elbuktunk. 

Hogy már megint nem sikerült...és már megint nekünk nem...

Hogy nincs remény, hiszen a csoportban ott van még a "régi haver" Románia és a masszív Görögország. Azaz ha a "hegyi írek" ellen, itthon is megfekszünk, akkor...

Hogy már sohasem jutunk ki egy nagy világversenyre. Vagy be. 

Onnan nézve be, innen ki.

Most pedig, alig két év elteltével a magyar labdarúgó válogatottnak szorítok egy Európa-bajnokságon. Immár ráadásul nem csak azért, hogy "legalább ne lőjjék be a nyolcadikat", hanem az esetleges nyolcaddöntőért, a továbbjutásért!

Nem, kicsit még mindig nem hiszem el!

Gyermekkorom óta nagy vágyam volt, hogy végre egyszer ott legyünk mi is, hogy ne kelljen mindig egy "kabala csapatot" választanom a nagy tornákra, akiknek majd egy kicsit szorítok, hanem hogy teljes szívemből szurkolhassak - Magyarországnak!

A szomorú az, hogy még - a látszat ellenére - közel sem voltunk a kijutáshoz soha. Hiába lettünk pótselejtezősök a franciaországi Vb előtt, egy Mihajlovicot, Jugovicot, Mijatovicot, Savicevicet a soraiban tudó Jugoszlávia ellen nem is lehetett más a vége, mint ami végül lett.

Ha már lett...

Tisztán emlékszem a napra, amikor a Gellei Imre vezette "armada" sorsdöntő meccsre készült Lettország ellen: rosszabb esetben a pótselejtező, optimális esetben a csoportelsőség volt a tét. Este szép kis buli volt kilátásban, de előtte még "ezt a meccset nem hagyhatom ki, vááá", és meg is néztem. Bár ne tettem volna...

Csak egy nevet írok ide: Verpakovskis.

Aznap este a válogatottnak is, és nekem is elmaradt a buli...

86-os (le)szereplésünkre szerencsére nem emlékszem, még csak a második gyertyámat fújtam el akkoriban. 

Most pedig ott vagyunk, és hiába fanyalognak sokan, hogy csak 24 csapat közé sikerült "bemásznunk" - erre reagálok én úgy, hogy pl. a hollandoknak, dánoknak, szerbeknek, görögöknek meg nem - nem csak hogy újra van egy Hungary feliratú piros-fehér-zöld paca Európa futballtérképén. Hanem ez a paca egyre színesebb, egyre csak hízik, egyre nagyobb helyet követel magának azon a térképen.

Személy szerint én különösebb elvárás nélkül indultam neki a tornának (legalább is ez a hivatalos, gyakran emlegetett verzióm. Valójában nem is lennék igazi szurkoló, "hazafi", ha nem reménykednék minimum a nyolcaddöntőben!). Nem kerültünk össze nagy nevekkel, de ez csalóka ám, a nagy nevek sem maradnak örökké nagyok, a kicsik pedig minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a nagyok mellé/helyére "hízzanak". 

Kivétel talán Ausztria, mely ország csapata hasonló "ívet" járt be az utóbbi évtizedekben, mint a miénk. Persze nekik azért jutott Vb szereplés is közben, a rend kedvéért...

Reális (nem is, inkább így REÁLIS) esélyünk van továbbjutni - mondjuk második helyen, aztán jöjjenek az angolok, utána pedig minden bizonnyal a házigazdák...

Bárhogy is alakuljon innentől, ez egy álom, egy olyan élmény, amire mindig emlékezni fogok, amíg - nem hagy ki az emlékezetem.

Ha már be-, illetve kijutás, hadd tekintsek egy kicsit előre is, hiszen szeptembertől már a 2018-as világbajnokságon való részvétel kiharcolásáért bolydul fel az európai "foci-hangyaboly". Ami azért is más kávéház, mert ezúttal csak a csoportelsők jutnak ki biztosan, a másodikak pótselejteznek. 

A csoportunk: Portugália (remélem, lesz miért bosszút állniuk majd!), Svájc, Feröer, Lettország, Andorra.

Nem hiszem, hogy bármelyik válogatottól össze kellene tojnunk magunkat ezek közül: Portugália azért már nem a Figo féle "aranycsapat", Svájcnak egy igazán jó csatár hiányzik (ne is találják meg még úgy 2 évig legalább), a többi pedig elvileg kötelező. 

Mindenki megnyugtatásául: Maris Verpakovskis 2014 óta már nem tagja a lett válogatottnak...