joyxpect

Ez már egy nagyon, nagyon régi szerelem lehet, nem tudom. Vonzódni a misztikushoz, a napfényes szoba eldugott, sötét sarkához. Továbbképzelni a fényképről lemaradó tájat, benézni a két dimenzió mögé. 

Félőn s titokban imádni azt, ami nincs.

Még. 

Hogy milyen lovat ígértek, arról fogalmam sincs, de ez még csak nem is hasonlít arra. Ahogy én képzelem el, persze. Hogy milyen kecses, szép a szőre, hatalmas, fehér fogai vannak és gyorsaságban köröket ver a lomha és körülményes fényre.

Ezzel szemben még nyeríthetek is helyette...

Világok Arca, mutasd magad!

Elvittek valahova és visszahoztak. Ott megmutattak minden szépet és jót, OTT mutattak szépet is és jót is, de én már akkor éreztem, hogy baj lesz, vissza kell majd jönnöm hamarosan. Azt hitték, nem veszem észre, mikor cinkosan összekacsintanak, s ez beszédesebb volt, mint három mázsa bármilyen témájú szakkönyv.

Hát...észrevettem. 

Egyszer csak megragadtak és visszatuszkoltak, azonban valamim beleakadhatott egy szögbe, út közben éreztem, hogy nyúlik, nyúlik. Aztán el is szakadt, s a nagy része ott maradt.

Még most is ott van, messze, a Végtelen és a Semmi határán. Érzem, és érez engem, egyszerre mozgunk, körbetáncoljuk a dimenziókat. Minden napra úgy ébredünk, hogy "ma végre, talán ma". 

Találkozhatunk?

Az az idő még nem jött el. Nem jöhet, még egy jó darabig nem.

Itt állok, bámulom a Létrát és borzasztó kicsinek érzem magam. Tekintetem óvatosan emelem, centiről centire. Nincs túl nagy tétje, tudom, hol végződik. Nézem a lágyan masszív fokokat, a nem parancsoló, inkább kérő öreg deszkákat. Az éj sötétet ásít körém, talán épp lenyelni készül.

Kisebb vagyok, egyre kisebb és esendőbb. Bármit is teszek, az csak látszólag lesz az én döntésem: a levegőben úszó dobókockát egy láthatatlan kéz viszi tovább. Itt nem tudhatom meg, milyen szabadnak lenni. Hogy egyáltalán lenni...

Szabad?

Fordítok egyet a Homokórán és fellépek az első fokra.

A Létra halkan, vészjóslón megnyikordul.

Kiestem már a kosárból, elég régen. Mondjuk - születésem pillanatában. Akkor az, ott nem tűnt kosárnak, ezek szerint mégis, átvitt értelemben. Bár, hogy hova, azt nem sejtem még ma sem...

Valami nagyon elcsúszhatott, ebben biztos vagyok. Vannak emlékeim, hogy a köldökzsinór belőlem indul és bennem ér véget, ami gyanús.

Zárt az áramkör, kisült a karma. 

Megtanultam azóta kúszni, mászni, tipegni, pórul, járni, és még aztán. Valamit azonban képtelen vagyok utolérni, amit mások is ugyanígy hívnak: önmagam. Elől valamelyikünk, lobogó szőrzettel és alkatrészekkel, de nem tudom, hogy én-e, vagy - Én.

Fotelban kényelmesen terpeszkedő Ördög, szivarfüstből fúj világokat a terem levegőjébe, most épp az enyémet.

Pedig én aztán mindig, állandóan és becsülettel. Isten látja - a lelkem...- hogy én igazán...

Tolulnak emlékek, már csak ilyenek, féllábú öregasszonyok az SZTK előtt nyitáskor. Hogy aztán úgy tapossák egymást, bele a padlón elfolyó reménytelenségbe, a kíméletlen versengés darálójába.

Jönnek a gyermekkori szerelmek, a papás-mamások, az ártalmatlan vallomásoktól csillogó gyerekszájak. Köttetnek az elképzelt, ezért felbonthatatlan esküvők, gyűlnek a fantomgyermekek a kert végi piszkebokrok alatt.

Kis-Én állandó kép a monitoron, kislányok jönnek és mennek, csillogó  hajfürtök tekerednek egymásba és belém és egymásba és... 

Valami ott, akkor, és talán örökké... Fogoly maradtam, az idő kicsúszott alólam, mint szánkó a befagyott seggű kis srác alól.

Mit játszik el az ember gyermekkorában? Amit nagyon szeretne, vagy amitől szintén nagyon - megszabadulni?

Mit játszottam el én? Azon kívül, hogy az esélyt, mondják többen, mondom...

Mindenki elveszít valamit, valamiket élete során, a szerencsétlenje rá is jön, hogy mit, miket. Persze jóval később (Isten bácsi, pacsi?). A szerencsés - soha. 

Szeretnék ezúttal szerencsés lenni tehát. Csak állni a végtelen országút mellett, hüvelykujjammal büszkén megtámasztva az égboltot, s várni. Várni, hogy majd, most, hogy egyszer...Hogy robog valaki végre felém, aki nem fog kifarolni az orrom előtt lévő útszakaszon, húsz köbméter port a pofámba nyomva...

S nem üt el, ugyanazzal a lendülettel... 

Arra az útra, ahová most én indulok, nagyon kevesen jöhetnek csak velem. Ha egyáltalán. Új földeket felfedezni, új sárkányokkal küzdeni, idegen tájak fáinak tövében, még idegenebb tájakról álmodni.

Felemelem poros batyumat, nem nézem meg, van-e benne valami, s elindulok. Mögöttem és előttem fokozatosan alakul át a táj, dagasztja az idő a teret. Nem tudhatom, megérkezem-e majd valaha és sosem térhetek vissza oda, ahonnan elindultam.

Ámen.

Reggel, kíváncsi Nap, az ablak benéz rajtam,

én nem így, nem itt, és nem is ezt akartam

részeg felem a tovaúszó éjjel után kapkod

a gravitáció közben két lépésben ad mattot

Csak pár, biztosnak tűnő dologban bízhatom

néhány az ágy mellett van, a többi az asztalon

ülve, csúszva, imbolyogva, feléjük igyekszem

hátamon a plafon, egy megvan, nem eresztem

Függöny fel, nevetés, életlen isteni pallos,

s én a kiürült üveget ordítva vágom falhoz

jók hozzám, újra dobnak, talán újabb esély

gyilkos elszántsággal siklom egy másikért

Vad kacagásban törnek ki a falon lógó képek,

megpróbálom kikerülni a rám támadó széket

s kell, legyen valami rejtett üzenete annak

ahogy teljes lendülettel esem az asztalnak

Megvakult tornádó közepén épített kártyavár,

az öreg, égi óra ma démonok füttyszavára jár

majd tükörtojás méretűre nyílik ki a szemem

mikor a padlón terpeszkedő foltot észreveszem

A megvilágosodás kétszer kopogtat, s elkullog,

lassan, testrészenként az álom-mocsárba hullok

a hátamon fekszem, s fölülről nézek magamra

„ talán jobb lenne, ha ez ma ágyban maradna”