Ez már egy nagyon, nagyon régi szerelem lehet, nem tudom. Vonzódni a misztikushoz, a napfényes szoba eldugott, sötét sarkához. Továbbképzelni a fényképről lemaradó tájat, benézni a két dimenzió mögé. 

Félőn s titokban imádni azt, ami nincs.

Még. 

Hogy milyen lovat ígértek, arról fogalmam sincs, de ez még csak nem is hasonlít arra. Ahogy én képzelem el, persze. Hogy milyen kecses, szép a szőre, hatalmas, fehér fogai vannak és gyorsaságban köröket ver a lomha és körülményes fényre.

Ezzel szemben még nyeríthetek is helyette...

Világok Arca, mutasd magad!

Elvittek valahova és visszahoztak. Ott megmutattak minden szépet és jót, OTT mutattak szépet is és jót is, de én már akkor éreztem, hogy baj lesz, vissza kell majd jönnöm hamarosan. Azt hitték, nem veszem észre, mikor cinkosan összekacsintanak, s ez beszédesebb volt, mint három mázsa bármilyen témájú szakkönyv.

Hát...észrevettem. 

Egyszer csak megragadtak és visszatuszkoltak, azonban valamim beleakadhatott egy szögbe, út közben éreztem, hogy nyúlik, nyúlik. Aztán el is szakadt, s a nagy része ott maradt.

Még most is ott van, messze, a Végtelen és a Semmi határán. Érzem, és érez engem, egyszerre mozgunk, körbetáncoljuk a dimenziókat. Minden napra úgy ébredünk, hogy "ma végre, talán ma". 

Találkozhatunk?

Az az idő még nem jött el. Nem jöhet, még egy jó darabig nem.

Itt állok, bámulom a Létrát és borzasztó kicsinek érzem magam. Tekintetem óvatosan emelem, centiről centire. Nincs túl nagy tétje, tudom, hol végződik. Nézem a lágyan masszív fokokat, a nem parancsoló, inkább kérő öreg deszkákat. Az éj sötétet ásít körém, talán épp lenyelni készül.

Kisebb vagyok, egyre kisebb és esendőbb. Bármit is teszek, az csak látszólag lesz az én döntésem: a levegőben úszó dobókockát egy láthatatlan kéz viszi tovább. Itt nem tudhatom meg, milyen szabadnak lenni. Hogy egyáltalán lenni...

Szabad?

Fordítok egyet a Homokórán és fellépek az első fokra.

A Létra halkan, vészjóslón megnyikordul.