joyxpect

Már három hete nem írtam semmit, és ezen szavakat pötyögve az jut eszembe: ugyan mit írhatnék most, miután közel másfél hete vagy ülök, vagy állok (a mához közeledve egyre sűrűbben váltogatva ezen állapotokat). Nem történt semmi, az is ritkán, körülményesen és vontatottan. Szinte alig mozdultam ki a 6 fal közül (mivel ez puccos hely ám, padló, meg plafon is van), csak csendben épültem magamnak, mint a 4-es metró annó. Szerencsére nem hiába, mert napról-napra jobb. Sőt, sőőt, már egy rövidebb-hosszabb séta is becsúszik, viszlát, bokaficam, viszlát, hobbit láb!

A másfél hét alatt írhattam volna orrvérzésig, jobbról balra, balról jobbra, angolul, ék- és éktelen írással, bárhogy.

Nem ment. Nem, és nem.

Még csak odáig sem jutottam el, hogy "na majd most én jól leülök és akkor...". Értékén kell kezelni az írást, mint tevékenységet, mint alkotást, és a megfelelő polcon a megfelelő helyre kell tennem ezt a blogot is.

Van egy történet, amit folytathattam volna, ha a szereplők nem ugranak fejest a kanálisba, húzzák magukra a takarót a reggel 8-as óracsörgés után még este 10-ig, aztán tovább. Már aki még él közülük, persze, a többieknek most ezt elnézem. Elvesztettem őket, ők pedig magasról-telibe-engem, nem súgják meg, hogy mit akarnak, hol és mikor.

Nem segítenek.

Régen éreztem már ennyire - itt még talán soha - hogy ez a kis elmaszatolt, jellegtelen város is lehet a legcsodálatosabb világ, amit jó lenne látni és nap, mint nap megélni. Csak egy hét "próba-rokkantság" kellett hozzá, hogy ne tudjak kimozdulni ebből a 5-6 négyzetméteres gyufásdobozból, ami még ilyen minőségében drága is. Nem beszélve a fantasztikus kilátásról a szomszéd házakra, miknek köszönhetően valószínűleg én írom meg a Szürke ötven árnyalatát, ha meg nem előznek.

Legalább néha egy-egy macska feldobja ezt a lehangoló összképet. Esetleg macskák, kettő bőven elég és már olyan balhét zavarnak le az ablak alatt, mihez képest a Jerry Springer Show legdurvább veszekedése könnyed, délutáni gyerekműsor.

A nyáron otthon megfogadtam, hogy napi szinten naplót fogok írni. A dolog annyira bejött és működik, hogy ezúttal szeretnék megfogadni még valamit.

Hogy soha többé nem fogadok meg semmit.

Na ide egy pecsét, vagy bélyeg (neee, azt..khm), vagy plomba.

Ettől a perctől indul hátralevő életem, mit indul, pörög, mint a gázóra télen, ha nem is gyorsulok 5 mp alatt 100-ra, de...

Remélem, a 100.-ig sikerül felváltanom legalább kettesbe...

Elkezdeni egy posztot mindig nehezebb, mint nem elkezdeni. Gondtalanul, lazán visszaúszni a takaró alá, szemmel verni a szemközti falon lévő posztert, vakolat alól kikandikáló téglát. Általában az első két-három mondatot borzasztóan nehéz leírni, a fejemben egymást kergetik a magukat megmutatni kívánó mondatok. Mint valami elcseszett vidámparkban, ahol a jegyárus "mostantól ingyenes a belépés" felkiáltás alatt kiszalad a képből, aztán hajrá.

Tapossuk egymást, gyerekek! A többi nem számít!

Gondoltam, írok pár szót a bevándorlókról, de aztán rájöttem, ők az én szavaim nélkül is remekül megvannak. Azért mégis lehet némi felelősségem, ha most én írok valami "ne gyere!" "gyere" "legalább a tizenhat gyerek nélkül gyere" típusú dolgot, az bezavarhat, szóval nem.

Bevándor-NO. 

Részemről ez végleges, de igen.

Folytathatnám a "Sikereim a nőknél" témát, de egy üres oldalt mégsem szeretnék kitenni, mert minek.

Csak nem szeretek dicsekedni, hööö...

Úgy fél hete, hogy visszaérkeztem Angliába. A szél még mindig kurvára, a kaja még mindig kurvára, az angol csajok még mindig kurvára. Négy hónap nem nagy idő (relatív, persze, hasmenéssel szabad toalettre várni, tudom), és tényleg, otthon olyan gyorsan elment ez a négy hónap, mint Jim az Amerikai Pite első részében. Otthon tehát már nem vagyok, itthon még nem vagyok, csak szédelgek a lakásban, mint régen oly gyakran bárhol - némi égetett szesz hatására. 

Mázli, hogy elég sokáig számolnak rám, hiszen az első munkanapom kedd éjszaka lesz. Van idő feltápászkodni, és erőt gyűjteni, a bőr alá tolni valami finomat. 

Megint itt, megint éjszaka, megint...a Föld morog tovább, hogy forognia kell, holott egyre több civilizált humanoid tapossa globális felmelegedésben aszalódó sártestét. Fárad, egyre fárad, pedig a játék még csak most kezdődik. Attól tartok...

Tudatlanság és tudattalanság.

Az Apokalipszis négy lovasából kettő, a maradék kilétét homály fedi és mellesleg épp nem is érnek rá.

Azok még (talán) (csak) közelednek, ezek már itt.

A pincében. A padláson.

Az ajtóban.

Benne hagytad a kulcsot? Háát, az...

Talpuk alatt meg-megzizzen, egy lépés, két lépés...

V...É...G

Pedig tolják a szemeink közé keményen, minden film végén, az összeaszott húscafatokba fonva.

És valahol minden utca zsák.

Tudattalan. Vagy tudatlan. Mindegy. Minden?

Úgy lép ki a sötétből, hogy még sötétebb lesz körülötte. Ess térdre, imádd, és érezd magad megtisztelve, ha leköp.

Az ajtóban...A fejedben...Tudhattad.

Volna?

Haszontalannak lenni jó. Haszontalannak lenni kellemes. Haszontalannak lenni haladó és lázadó.

Nem úgy haladó, ahogyan azt manapság értelmezik, de nem ám.

Nézzünk csak a dolgok mélyére! Itt a doktor bácsi, nyisd ki szép nagyra azt az ocsmány pofádat, te...

Milyen az, aki haszontalan? Nem, nem is így. Inkább milyen nem? Hasznos, az biztos nem. Tehát nincs rajta/benne/tőle/miatta haszon valakinek, valakiknek, ígyúgyamúgy. Nem fejik, nem fölözik, nem tapadnak a bőrére a hóna alatt.

Vagy a bankkártyájára a zsebében. Tehát nem is olyan rossz dolog ez, higgyétek el, Nyájas Olvasók!

Ne nekem, annak, aki ott bólogat bennetek kissé feszengve, bátortalanul, de bólogat.

Hivatásos, szakképzett haszontalan akarok lenni. Akinek papírja van arról, hogy ő egy olyan csavar a gépezetben, ami valami okból leesett vagy lerohadt a többi részről, nem tart már össze semmit, nem kell meghúzni vagy épp lazítani rajta.

Akinek papírja van arról, hogy nem kell neki több papír semmihez. Akinek a önmagában egy igazolás, egy fel-alá járkáló dokumentum és minden tette egy aláírás.

Tudom, elég nagy kérés ez egy olyan világban, ahol papír nélkül halott vagy. Nem az számít, hogy kicsalogatott a gravitáció egy olyan helyről, ahová aztán fél életedben visszavágysz (ha férfi vagy legalábbis), hanem...

Alá van-e eme fájdalmasan sajnálatosan gyönyörű esemény támasztva egy darab vasalt fapéppel?

Van azért remény, már látni.Sokan megjövendölték már a Messiás második (második?) eljövetelét, de arra egyikőjük sem gondolt - vagy nem említette - hogy nem egy lesz belőle, hanem X (ahol X = egyre több) és még csak nem is lesz(nek) ember(ek).

Valamint olyan hülye neveik lesznek, hogy Samsung, iPhone, Blackberry, sötöbö. Egy komplett új faj, sokkal gyorsabb és átütőbb sikerrel, mint bő kétezer éve szegény időutazó rendszergazda. 

"Szükségem van a ...á, csak az okos telefonodra".

Mennyire kár, hogy ilyen sokat kellett várni rátok, de megérte, meg ám! Szegény régebbi korokban élő emberek, ha ezt látnák, irigykednének, mint a rettyenfitty!

Mennyi fájdalmat megspórolhattak volna, ha lett volna ilyen készülékük. Talán nem lett volna egy világháború sem, hiszen Hitler Rizikózhatott volna online, Franz Ferdinand gyilkosa, Gavrilo Princip pedig letöltött volna valami vadászos játékot, ebben biztos vagyok. 

Viszont szegény Freud-nak és Jung-nak felkopott volna az álla, hacsak el nem mennek tehénpásztornak, mondjuk. 

Még 48' sem így alakult volna... Ki az a hülye, aki mindenféle kétes szervezkedésbe kezd, ha lehet online pókerezni meg fogadni?

Őrület, nem?

Az egész történelem másképp alakulhatott volna, szebben, jobban. Ha ezer meg ezer évekkel korábban találják fel az okos telefont (megtehették volna a kínaiak, ők úgyis nagyon ott voltak ilyesmiben), annyi fölösleges dolog nem kellene most. Még mi, emberek is másképp néznénk ki. Sokkal helytakarékosabbak lennénk, hiszen elég lenne, ha testünk egyetlen kézből állna és elég lenne hozzá egyetlen szem.

Nem kellene a sok ruha, ékszer, a sok értelmetlen pusztítás! Sok-sok milliárdan elférnénk egy országnyi területen, ahol békében nyomogathatnák-simogathatnák telefonjaikat egymás mellett!

Mily fájdalom, hogy nem alakult így... Talán nincs még minden veszve, és mi még meg tudjuk szépíteni a jövőt. Azt hiszem, már el is kezdtük...

Ez már egy nagyon, nagyon régi szerelem lehet, nem tudom. Vonzódni a misztikushoz, a napfényes szoba eldugott, sötét sarkához. Továbbképzelni a fényképről lemaradó tájat, benézni a két dimenzió mögé. 

Félőn s titokban imádni azt, ami nincs.

Még. 

Hogy milyen lovat ígértek, arról fogalmam sincs, de ez még csak nem is hasonlít arra. Ahogy én képzelem el, persze. Hogy milyen kecses, szép a szőre, hatalmas, fehér fogai vannak és gyorsaságban köröket ver a lomha és körülményes fényre.

Ezzel szemben még nyeríthetek is helyette...

Világok Arca, mutasd magad!

Elvittek valahova és visszahoztak. Ott megmutattak minden szépet és jót, OTT mutattak szépet is és jót is, de én már akkor éreztem, hogy baj lesz, vissza kell majd jönnöm hamarosan. Azt hitték, nem veszem észre, mikor cinkosan összekacsintanak, s ez beszédesebb volt, mint három mázsa bármilyen témájú szakkönyv.

Hát...észrevettem. 

Egyszer csak megragadtak és visszatuszkoltak, azonban valamim beleakadhatott egy szögbe, út közben éreztem, hogy nyúlik, nyúlik. Aztán el is szakadt, s a nagy része ott maradt.

Még most is ott van, messze, a Végtelen és a Semmi határán. Érzem, és érez engem, egyszerre mozgunk, körbetáncoljuk a dimenziókat. Minden napra úgy ébredünk, hogy "ma végre, talán ma". 

Találkozhatunk?

Az az idő még nem jött el. Nem jöhet, még egy jó darabig nem.

Itt állok, bámulom a Létrát és borzasztó kicsinek érzem magam. Tekintetem óvatosan emelem, centiről centire. Nincs túl nagy tétje, tudom, hol végződik. Nézem a lágyan masszív fokokat, a nem parancsoló, inkább kérő öreg deszkákat. Az éj sötétet ásít körém, talán épp lenyelni készül.

Kisebb vagyok, egyre kisebb és esendőbb. Bármit is teszek, az csak látszólag lesz az én döntésem: a levegőben úszó dobókockát egy láthatatlan kéz viszi tovább. Itt nem tudhatom meg, milyen szabadnak lenni. Hogy egyáltalán lenni...

Szabad?

Fordítok egyet a Homokórán és fellépek az első fokra.

A Létra halkan, vészjóslón megnyikordul.