Elkezdeni egy posztot mindig nehezebb, mint nem elkezdeni. Gondtalanul, lazán visszaúszni a takaró alá, szemmel verni a szemközti falon lévő posztert, vakolat alól kikandikáló téglát. Általában az első két-három mondatot borzasztóan nehéz leírni, a fejemben egymást kergetik a magukat megmutatni kívánó mondatok. Mint valami elcseszett vidámparkban, ahol a jegyárus "mostantól ingyenes a belépés" felkiáltás alatt kiszalad a képből, aztán hajrá.

Tapossuk egymást, gyerekek! A többi nem számít!

Gondoltam, írok pár szót a bevándorlókról, de aztán rájöttem, ők az én szavaim nélkül is remekül megvannak. Azért mégis lehet némi felelősségem, ha most én írok valami "ne gyere!" "gyere" "legalább a tizenhat gyerek nélkül gyere" típusú dolgot, az bezavarhat, szóval nem.

Bevándor-NO. 

Részemről ez végleges, de igen.

Folytathatnám a "Sikereim a nőknél" témát, de egy üres oldalt mégsem szeretnék kitenni, mert minek.

Csak nem szeretek dicsekedni, hööö...

Úgy fél hete, hogy visszaérkeztem Angliába. A szél még mindig kurvára, a kaja még mindig kurvára, az angol csajok még mindig kurvára. Négy hónap nem nagy idő (relatív, persze, hasmenéssel szabad toalettre várni, tudom), és tényleg, otthon olyan gyorsan elment ez a négy hónap, mint Jim az Amerikai Pite első részében. Otthon tehát már nem vagyok, itthon még nem vagyok, csak szédelgek a lakásban, mint régen oly gyakran bárhol - némi égetett szesz hatására. 

Mázli, hogy elég sokáig számolnak rám, hiszen az első munkanapom kedd éjszaka lesz. Van idő feltápászkodni, és erőt gyűjteni, a bőr alá tolni valami finomat. 

Megint itt, megint éjszaka, megint...a Föld morog tovább, hogy forognia kell, holott egyre több civilizált humanoid tapossa globális felmelegedésben aszalódó sártestét. Fárad, egyre fárad, pedig a játék még csak most kezdődik. Attól tartok...