Hosszas vívódás után úgy döntöttem, ismét írok egy cikket, egyet ide, nektek, de főleg magamnak.

Fenéket hosszas vívódás - nem esik, nem esett jól, csak azért jön össze egy, remélhetőleg némi kohézióval bíró szöveg, mert a laptop billentyűi viszonylag köldökmagasságban vannak, addig még a kezem is...

Meg a szívem is, addig még... 

Egy hónappal ezelőtt lett eme blog (99 híján) száz éves, igen SZÁZ, 100 éves, és a büszkeség lökdösött, taszigált, vontatott a monitor elé, taposott bele a székbe, hogy azért ez mégis egy igen jelentős mérföldkő!

Nem jó, ha jóban vagyok magammal és mindenki mással, nem visz előre, nem vezet sehova.

Egyszer megpörget az erdő közepén, aztán ott hagy a francba teljesen egyedül, én meg...

Kellene egy kis fájdalom, egy kis depressz, használt papír zsebkendő ábrázat, masszív, újratermelődő alkoholszag.

Befejezetlen, elküldetlen SMS-ek raklapszámra a telefonon.

Hátrasandítani a váll fölött, egyszerre mindkét irányban.

Ha az ember egyszer a helyére kerül az életben, egy szemvillanás alatt az Élet mozdul ki alóla, s mellőle, s belőle.

Emberestül, állatostul, "zuniverzumostul".

Így, ebben a formában ez szemétség, nekem senki nem szólt, hogy odaát az igazságon kívül csak néhány csontváz és elszáradt pipacs van.

És a Hóhérbagoly.

Mást már nem tehetek, csak nézem ezt a hatalmas, folyamatos felújítás alatt álló játszóteret, ahol a szülők segítenek csődarabokat flexelni a gyerekeknek a fogócska izgalmasabbá tételéhez.

Ahol a felügyelők a legnagyobb senkiháziak a nagykorúak közül, már ha lehet és/vagy érdemes rangsorolni.

Ahol én is ott voltam, ott játszottam, futkároztam sok-sok évig, hogy aztán rájöjjek, papírököllel nem lehet érvényesülni.

Csók.

Ahol talán most is ott vagyok és ez az egész csak egy istenverte illúzió, duplán-triplán visszaverő, torzított tükör.

Félbe vágott Möbius-szalag, a folyó, aminek csak egyetlen partja van és az se.

 

Messze még a csúcs, de az az érzésem, érdeklődés hiányában úgyis elmarad, szóval most fejezem be, itt.

Aztán majd máskor, innen.