Közeleg a Valentin-nap, vagy mi a szösz. Már csak egy hét, és ismét eljön a remek alkalom, hogy minden magányos ember borzasztóan érezze magát. Aki nem tette meg "azt" Karácsonykor, vagy életlen volt a kés/késett a vonat, az most...

Ha már a népességszabályozás eme rejtett formájánál tartunk, szerintem még jöhetne valami hasonló, március 15-ig semmi izgi, meg akkor is, nyiszálta már valaki az alkarját a Nemzeti Dalra?! Na ugye!

Lehetne mondjuk "nekem van valakim!" nap, vagy "engem szeretnek. És téged???" nap. 

Sosem lehet tudni, hátha a dölgött macska is csak alszik.

Már egy ideje az egyedülállók penészes kétszersültjét eszem, szóval tudnom kellene, miről is van itt szó. Legalább nem döglök éhen, mondhatnák, mondják, legalább "reciprok" gondolnak ránk is - ha nem illünk bele abba a halmazba, akkor valószínű ott vagyunk valahol kívül.

Ami nem öl meg, az majd de.

Ez a cikk is annak indult, ami nem lett aztán, szépen elterveztem, hogy majd én jól megijesztek mindenkit egy szombat esti kísértettörténettel, erre bonbon van helyette, vörös plüss szívecskék meg boldogan harapó párok.

Ember, tervez, Isten.

Még szerencse, hogy nemsokára munka, megyek világítani az éjszakába, bár mire ez a bejegyzés kidugja fejecskéjét a reblog méhéből, már reggel-délelőtt lesz, mit is írhatnék/nák hát-hét ide?

Búcsúzóul, vagy még nem.

Még nem szeretnék lelépni, de a Valika-napot azt hiszem, kiveséztük. Azon a hétvégén én az "anyjához készülök, Lengyelországba", ott leszek tényleg, ahol az emberek szépek és állandóan kurváznak. Majdnem.

A blogolás varázsa, hogyha az ember elkezd egy bejegyzést mondjuk pénteken, menti vázlatba, folytatja, mégsem, ismét vázlat - mire befejezi, lesz hétfő vagy kedd, mire pár dolog már aktualitását veszti.

Ami nálam jelenleg azt jelenti, hogy a "nemsokára munka" már megvolt, lenyelve, megemésztve, a következőig még van két napom.

Kiállok a térre és állom a sortüzet, de...

Szeretlek, hétfő!