joyxpect

Már három hete nem írtam semmit, és ezen szavakat pötyögve az jut eszembe: ugyan mit írhatnék most, miután közel másfél hete vagy ülök, vagy állok (a mához közeledve egyre sűrűbben váltogatva ezen állapotokat). Nem történt semmi, az is ritkán, körülményesen és vontatottan. Szinte alig mozdultam ki a 6 fal közül (mivel ez puccos hely ám, padló, meg plafon is van), csak csendben épültem magamnak, mint a 4-es metró annó. Szerencsére nem hiába, mert napról-napra jobb. Sőt, sőőt, már egy rövidebb-hosszabb séta is becsúszik, viszlát, bokaficam, viszlát, hobbit láb!

A másfél hét alatt írhattam volna orrvérzésig, jobbról balra, balról jobbra, angolul, ék- és éktelen írással, bárhogy.

Nem ment. Nem, és nem.

Még csak odáig sem jutottam el, hogy "na majd most én jól leülök és akkor...". Értékén kell kezelni az írást, mint tevékenységet, mint alkotást, és a megfelelő polcon a megfelelő helyre kell tennem ezt a blogot is.

Van egy történet, amit folytathattam volna, ha a szereplők nem ugranak fejest a kanálisba, húzzák magukra a takarót a reggel 8-as óracsörgés után még este 10-ig, aztán tovább. Már aki még él közülük, persze, a többieknek most ezt elnézem. Elvesztettem őket, ők pedig magasról-telibe-engem, nem súgják meg, hogy mit akarnak, hol és mikor.

Nem segítenek.

Régen éreztem már ennyire - itt még talán soha - hogy ez a kis elmaszatolt, jellegtelen város is lehet a legcsodálatosabb világ, amit jó lenne látni és nap, mint nap megélni. Csak egy hét "próba-rokkantság" kellett hozzá, hogy ne tudjak kimozdulni ebből a 5-6 négyzetméteres gyufásdobozból, ami még ilyen minőségében drága is. Nem beszélve a fantasztikus kilátásról a szomszéd házakra, miknek köszönhetően valószínűleg én írom meg a Szürke ötven árnyalatát, ha meg nem előznek.

Legalább néha egy-egy macska feldobja ezt a lehangoló összképet. Esetleg macskák, kettő bőven elég és már olyan balhét zavarnak le az ablak alatt, mihez képest a Jerry Springer Show legdurvább veszekedése könnyed, délutáni gyerekműsor.

A nyáron otthon megfogadtam, hogy napi szinten naplót fogok írni. A dolog annyira bejött és működik, hogy ezúttal szeretnék megfogadni még valamit.

Hogy soha többé nem fogadok meg semmit.

Na ide egy pecsét, vagy bélyeg (neee, azt..khm), vagy plomba.

Ettől a perctől indul hátralevő életem, mit indul, pörög, mint a gázóra télen, ha nem is gyorsulok 5 mp alatt 100-ra, de...

Remélem, a 100.-ig sikerül felváltanom legalább kettesbe...

A Neighboring-hood, avagy a Szomszédok angliai kiadásának fogalmam sincs, hányadik része következik, a helyszín még mindig az Üszköspaszuly utca (ha jól emlékszem, jól emlékszem?). A házszámot nem tudom, nem is fontos, igazából lényegtelen, itt ez az egy épület hordoz magában tartalmat, a többi csak díszlet, fölösleges kellék.

A szereplők nagy része változatlan, ám az elátkozott szoba még mindig el van átkozva, hiszen már talán a tizedik áldozatát kebelezi be. Az illető szintén egy litván, mintha minden litván szeretne itt élni egy kicsit, legalább egy hetet. Kíváncsi vagyok, ki lesz a következő a listán. Remélem, valami pénzes vállalkozó, és ha segítek elásni, akkor...

Nyissz.

Jelenlegi delikvens úgy néz ki, minth Benny Hill, mikor egy Brezsnyev hasonmás versenyre jelentkezett (ha), és csak azért nem nyerte meg, mert szemöldöksűrűsége alatta volt a megadott határértéknek. 

Szerencsére hamar megtaláltuk vele a közös nyelvet, csak a hűtőbe kellett érte benyúlni.

Már egy éve, hogy Viccest felszívta az Élet itatóspapírja, azóta jöttek, jöttmentek, mentek - portugál pár, örmény félpár, valamint litvánok mindenféle kiszerelésben - ám egy hónapnál többet szinte senki. 

Pedig úgy istenigazából még nem is kezdtem el gitározni ÉS énekelni...

Nem derült még ki a neve, az viszont igen, hogy igen hosszú ideje fennálló, erős kapcsolat fűzi az alkoholt tartalmazó italokhoz, valamint bizonyíthatóan erős, kiterjedt aurája van, már méterekről érezni. Nem tudom, védi-e ez őt a mágikus támadásoktól, de attól mindenképpen, hogy megzavarják magányában, amint épp kaját készít.

A litván nemzet szelleme óvja őket a maga sajátos módján, azt hiszem.

Apropó, kaja: ha be kellene valahogy lőni 1-től 10-es skálán (ahol az egyest még egy disznó is undorodva vágja a fejedhez), akkor mondjuk adjunk rá egy 3-ast. Azért más minőség, mint a Vicces által rottyantott csemege, ami...

Ami csak úgy eltűnt. Talán hazament. Vagy az Istenek visszalopták.

E.T., hol vagy?

Tudatlanság és tudattalanság.

Az Apokalipszis négy lovasából kettő, a maradék kilétét homály fedi és mellesleg épp nem is érnek rá.

Azok még (talán) (csak) közelednek, ezek már itt.

A pincében. A padláson.

Az ajtóban.

Benne hagytad a kulcsot? Háát, az...

Talpuk alatt meg-megzizzen, egy lépés, két lépés...

V...É...G

Pedig tolják a szemeink közé keményen, minden film végén, az összeaszott húscafatokba fonva.

És valahol minden utca zsák.

Tudattalan. Vagy tudatlan. Mindegy. Minden?

Úgy lép ki a sötétből, hogy még sötétebb lesz körülötte. Ess térdre, imádd, és érezd magad megtisztelve, ha leköp.

Az ajtóban...A fejedben...Tudhattad.

Volna?

Hosszas vívódás után úgy döntöttem, ismét írok egy cikket, egyet ide, nektek, de főleg magamnak.

Fenéket hosszas vívódás - nem esik, nem esett jól, csak azért jön össze egy, remélhetőleg némi kohézióval bíró szöveg, mert a laptop billentyűi viszonylag köldökmagasságban vannak, addig még a kezem is...

Meg a szívem is, addig még... 

Egy hónappal ezelőtt lett eme blog (99 híján) száz éves, igen SZÁZ, 100 éves, és a büszkeség lökdösött, taszigált, vontatott a monitor elé, taposott bele a székbe, hogy azért ez mégis egy igen jelentős mérföldkő!

Nem jó, ha jóban vagyok magammal és mindenki mással, nem visz előre, nem vezet sehova.

Egyszer megpörget az erdő közepén, aztán ott hagy a francba teljesen egyedül, én meg...

Kellene egy kis fájdalom, egy kis depressz, használt papír zsebkendő ábrázat, masszív, újratermelődő alkoholszag.

Befejezetlen, elküldetlen SMS-ek raklapszámra a telefonon.

Hátrasandítani a váll fölött, egyszerre mindkét irányban.

Ha az ember egyszer a helyére kerül az életben, egy szemvillanás alatt az Élet mozdul ki alóla, s mellőle, s belőle.

Emberestül, állatostul, "zuniverzumostul".

Így, ebben a formában ez szemétség, nekem senki nem szólt, hogy odaát az igazságon kívül csak néhány csontváz és elszáradt pipacs van.

És a Hóhérbagoly.

Mást már nem tehetek, csak nézem ezt a hatalmas, folyamatos felújítás alatt álló játszóteret, ahol a szülők segítenek csődarabokat flexelni a gyerekeknek a fogócska izgalmasabbá tételéhez.

Ahol a felügyelők a legnagyobb senkiháziak a nagykorúak közül, már ha lehet és/vagy érdemes rangsorolni.

Ahol én is ott voltam, ott játszottam, futkároztam sok-sok évig, hogy aztán rájöjjek, papírököllel nem lehet érvényesülni.

Csók.

Ahol talán most is ott vagyok és ez az egész csak egy istenverte illúzió, duplán-triplán visszaverő, torzított tükör.

Félbe vágott Möbius-szalag, a folyó, aminek csak egyetlen partja van és az se.

Messze még a csúcs, de az az érzésem, érdeklődés hiányában úgyis elmarad, szóval most fejezem be, itt.

Aztán majd máskor, innen.

Azért abban van valami ijesztő, mikor az emberben lángocskát kerekít az érzelem gyufája egy Bryan Adams szám hallatán. Egyéb esetben azt írnám, felemelő, hát ez egy francot az, csöppet sem az. Talán annyira, mintha valakinek Fekete Pákó jelentené a fő motivációt énekes karrierje beindításához.

Szóval most meg vagyok ijedve. Nem nagyon, csak eléggé. 

A napokban történt a munkahelyen, mikor egy, a 24 és fél órában a kilencvenes évek zenéjét toló rádión felcsendült Ádámunk örökzöldje, az "Everything I do, I do it for you". Angolul nem tudóknak a cím tükörfordításban: "Irtó kanos vagyok és bármit megtennék, hogy..."

(Gyerekek, új év van, nem írunk egyből ilyesmit, hogy "kisíííípol").

Még nem olyan régen én is bármit megtettem volna, hogy e szám hallatán gyorsabban terjedjek a fénynél és lehetőleg minél messzebb a hanghullámok forrásánál. Ezúttal éreztem, megmozdult valami. Határozottan éreztem.

Lassan felállt. Megfordult. Beleszimatolt az emésztődő fehérjéktől zaccos levegőbe. Szinte éreztem, nedves orra hogyan csiklandozza a májam. Vagy a vesém. Vagy a szívem. Nem tudom, melyik van ott lenn, tíz óránál.

Megfoghatatlan, hálátlan és utálatos dolog a nosztalgia, bizony az. Most is itt van tudom, itt lapul valamelyik bokorban vagy szorosan a házfalhoz simulva. Lesben áll, fényképeket készít rólam és a környezetemről, videóra veszi még azt is, milyen zenére hugyozom éppen és ritmusra-e.

Aztán évek múlva, a legváratlanabb pillanatban bebukfencezik a nyitva hagyott szobaablakon és az orrom alá tolja régi idők hál' Istennek ill. sajnos elfeledett dokumentumait. 

Arra azért még emlékszem, amikor tátott szájjal bámulom, amint a "You could be mine" klipjében Arnie "T2" Schwarzi fúrja át magát a tömegen, hogy aláírást kérjen a Guns 'n' énekesétől, gondolom, gondoltam. Valamint arra is, hogy egy nemrég használt felmosórongy állagú hajat lobogtató tag üvölt egész közelről a kamerába, miközben a takarító bácsi a munkaeszközével pogózik. 

"Ájm szó sztyúúúúúpid, end kontéjdzsösz, hír vi ár ná, entertéjn ösz"

Bryan Adams urat viszont nem vártam, már nem. A fent említett szám klipjére azért emlékszem, elsősorban Robin Hood/Kevin Costner miatt, szóval kedves "Blájön", bocsi.

Azaz dehogyis...

Vészesen galoppozva a 31. felé egyre gyakrabban és szemtelenebbül tolja elém farát mindaz, ami - mondhatom így is - az "elmúltnyócév" előtt volt. Húszas éveimet enyhe szívfájdalommal, de viszonylag nyugodtan dobnám ki a szemétbe, ha már épp meg nem tettem. Azok a 90-es évek viszont... 

A boldog gyermekkor, MTV és német RTL, "pávör réndzsörsz" és Szomszédok. 

S csak a játék, a játék határok nélkül.