joyxpect

Rájöttem a virtuális megtermékenyítés lényegére: ismerkedős üzenetekkel kell teleszórni a Mátrixot, aztán hátha a kis "nulla-egy" spermiumok utat találnak egy "soknulla-sokegyes" petesejthez. Aki remélhetőleg nem úgy  fog kinézni, mint Marilyn Manson ébredés után.

Másra nem jöttem még rá az elmúlt egy-két hét alatt, szóval meg kell becsülnöm, kis lépés az embernek.

Nekem meg egy hosszú jönne most jól, de nagyon...

Hiányoznak az igazi tanítók ebből a világból és ez borzasztó. Itt vagyok külföldön, egy egykori nagyhatalom bokájába kapaszkodva hányom egymásra magam mögött a kilométerköveket. Hízik a szobor, a felejtés szobra, a léket kapott haza szobra. A zenekar pedig rázendít megint, újult erővel, úgy tör át a zene a kőfal résein, mint kötőtű a készülő pulóveren.

Nem mehetek, még nem...

Pedig ez itt egy szellemi sivatag, ahová a koronájukat vesztett fákat dobálják le repülőgépről, a helyi fák pedig úgy nőnek, mint egy kulcslyukon áttolt gyufaszál, kiérnek a szabadba, aztán eldőlnek.

Jó érzés gyökérnek lenni néha, legalább.

Itt semmi esély arra, hogy megjelenjen Zső bácsi, amire otthon pedig oly gyakran volt példa és akitől én rengeteg fortélyt leshettem el az életről. Az Életről. Az ÉLETRŐL. 

Zső bácsi (ez a neve, nem tudom, nincsen, semmi jelentősége, az eleje elveszett valahol, a kezdőbetűk belepotyogtak és feloldódtak egy pohár törköly pálinkába, lehet) mindig megérkezett, amikor meg kellett érkeznie, a kelő Nappal a vállán már ott álldogált a kapunk előtt, arra várva.

Munka, pálinka és sör, így együtt, kézen fogva járt körtáncot az öreg gondolataiban és bármelyik kiszakadt a láncból egy időre, az a rész mehetett a szemétbe, vagy le a WC-n.

Néha délután is meglátogatott minket, olyankor már jobban hasonlított azért egy égnek meredő körzőre, amit éppen használnak. Hosszas küzdelmek árán eljutott a kapuig, és mire odaértünk, majdnem a csengőt is sikerült megnyomnia.

Apámmal meg is állapítottuk egyszer, hogy Zső bácsi miatt érdemes lenne olyan csengőt felszerelni, ami az egész kaput lefedné. Így gyakorlatilag bármilyen jógaállásból be tudna vinni egy sikeres találatot.

Na de...

Meleg szívvel gondolok vissza azokra a reggelekre, mikor hárman (apámmal kiegészülve) megrohamoztuk a közeli erdőt, fűrésszel és fejszével, egy-másfél decis csíkig pálinkával töltött gyomorral. 

S persze a két kerekű, szív alakú, elnyűhetetlen fakocsival.

Dőltek a fák, buktak alá hónapok, majd évek, de Zső bácsi...sohasem. Az öreg is elnyűhetetlen volt mindig, áramoltatta át magán a szeszt becsületesen, de ugyanolyan törhetetlen maradt, mint az a régi, kopott fakocsi.

Ezt pedig apámnak még sohasem mondtam, de már nagyon rég észrevettem: a távozó öregbe kapaszkodó, elnyúlt, szív alakú árnyékot...

Ebbe a visszaérkezésbe most belerokkantam.

Úgy néz ki a jobb kezem, mint egy frissen sült francia kenyér, szerencsére az illata azért nem olyan. 

Két fájdalmas pont között legrövidebb út is egy egyenes, hogy ezt megtudjam, eléggé karakteresen bevertem a bal kis lábujjamat is. 

Ha van ezeknek a dolgoknak jelentése, akkor az első még úgy-ahogy megvan: ne írj, ne dolgozz, te gyökér (remélhetőleg inkább az utóbbira gondolt az égi ZZ Top tag, amennyiben van benne némi ember-, Isten-, vagy bármilyen más -ség).

Na de a kis lábujjam ugyan minek kellett nekik? Még én sem nagyon használom, érthetetlen...

Ezen apróságoktól eltekintve nem fedeztem fel újabb hibát a Mátrixban, az angolok ugyanolyan Whiskey-üveg fejűek, mint ezelőtt, nem lett nagyobb a szobám, kisebb a szobám, a szél itt még mindig szinusz-hullámban fúj keresztül a városon, eccecerá, pampampam.

"Minden nap kibaszottul ugyanaz" kántálja fülembe a "kilenccoloskörmű" banda. Ők tudták és tudják és megmondják, ahogy illik.

A Nap már igencsak a hegycsúcsot hágja, mire nekiülök az aktuális délutánnak. Összekoccantom az evőeszközöket, csilingel a villa, a tányér, "felzabállak-megcsócsállak-kiszarlak", megbízható tengely, melytől eltérni nem szabad, nem illik.

Aztán a megszokott körök, nagy kockában kis kocka elé ülök, táncolnak szemem előtt a nullák és az egyesek, amiből én persze semmit nem veszek észre, bár a dolog nem lesz egyértelműbb.

Így.

Levelek, szocializáló hálók, "társat-itt-úgysem-találsz-muhaha" oldalak, bocsánat, utóbbiból már csak egy, a többit letérdeltettem, aztán belelőttem a virtuális tengerbe, hulljon a férgese. 

Konstatálom, hogy ma sem esett le egyetlen műköröm sem miattam, paff, legközelebb írjon nektek egy csapat kényszerű cölibátusban élő gorilla. 

Isten engem úgy, segélyen.

"Információs forradalom, exponenciálisan csökkenő távolságok", megmondom én, mi tenne igazán jót nektek.

Format c: 

A XXI. század "ámen"-je, virtuális világok almaecetje, ez kell ide. Valóban lerövidültek a távolságok, értelem és téboly között, a legközelebbi Spar és a pszichiátria között, ami azért eredmény.

Egy hete láttam igazi embereket, valódi érzelmekkel, fizikai testtel. Sokkoló élmény volt, elszoktam már tőle. Röhögtek, büfögtek, ettek és anti-ettek, én pedig alig hittem a szemeimnek. Ha kérdeztem, értelmesen válaszoltak, ha tollheggyel bökdöstem őket, "hülye vagy?" odébb mentek. 

Interneten ez hosszú hónapok alatt sem sikerült. Egy hatalmas betűhalmot arrébb hányva egy még nagyobb omlik a helyére. Intelligens elme-lavina, Facebook fekete lyuk. Se ki, se be nem engedi a fényt, egyáltalán semmit, amiben kimutathatók az érzelmek mikroorganizmusai, így pedig bomlasztó és fenyegető.

Hón alá szorított laptoppal vágtázni az induló busz felé, "lovagi torna 2014". Ha szerencséd van, út közben eléd lép egy hölgy, kinek az ütközéstől egy másfél vályogháznyi értékű tapitelefon csusszan ki a kezéből. 

Talán rád néz, talán rá nézel. Talán elmosolyodik (bal kéz azért kutat, megvan a telefon, "huh"), bejössz neki, visszamosoly, pár lépés oldalra-hátra, bizonytalan folyami rákok párzás előtt.

Vágás: a távolodó busz feszíti a távolságot sors és sors, élet és élet között, hogy aztán egy váratlan pillanatban elszakadva belepárologjon a kora délelőtti város szmogos levegőjébe. A "status quo" sértetlen, a visszarendeződés hideg, precíz és végleges.

Lehetett volna... Lehetett volna?

Azt hiszem, ez a nyugalom, a teljes béke előszobája. Hamvas Béla imént olvasott gondolatai minden fölösleges gondolat-reszeléket kiporszívóztak elmémből, az odakint szakadó eső is lábujjhegyen ér földet s csendesen folyik bele a város érrendszerébe.

Zaklatott lélekkel könnyebb írni, szóval most bajban vagyok.

Semmi düh, lappangó infarktus, Kurt Cobain pólóban ablakon kiugrálás.

Hát mit lehet ilyenkor írni?

Szeretnék most egy ,legalább tized akkora szellem lenni, mint az imént említett Hamvas Béla, s igazgyöngyöket kiemelni a Béke Végtelen Óceánjából. 

Távoli cél, elérhetetlen.

Remek videót láttam ma arról, hogy hiába van hatmillió ismerősünk százezer közösségi oldalon, csak betűket látunk. Nincsenek lelkek, emberek, egyéniségek.

Régebben még csak egy álarcunk volt, a perszóna, a szerep, amit különböző szituációkban eljátszottunk. Az utóbbi 10-20 évben felvettünk még egyet, a biztonság kedvéért.

Vagy inkább a bizonytalanságéért.

A technika, a láthatatlanság, személytelenség álarcát. 

Ahol már szerepet sem kell játszani, hiszen színpad sincsen.

A függöny mögül bármikor el lehet szaladni.

Remélem, tetszett, szerintem jó kis videó. Engem megérintett, az biztos.

That's all, folks!