"Minden elmúlik" - keni a bajsza alá az utolsó, eper ízű gombócot a karalábéfejű fagylaltárus, majd unottan tolni kezdi a kiüresedett kocsit.

Minden.

Az alábukó nap láthatatlan ecsettel facsemetét és letaposott, matt zöld füvet mázol a helyére, aztán a panelházak mögé bújik.

Elmúlik.

Piruettezik Szép, szteppel Jó, a közönség szaunát tapsol a terembe. Kipörgetik, felemelik egymást, úsznak a kezeken, repül az átizzadt ing.

Aztán vége. A nézők elvonulnak, a terem kiürül. 

Az öltözőben Szép káromkodva rúg bele az előtte részegen hempergő Jóba. 

Az élet a legjobb rendező, de elsősorban tragédiákban gondolkodik.

Napok, előadások, falánk száj módjára ásító függönyök. S remények. Hogy ez majd, hogy na majd ez. S lelkesít Jó, áriázik Szép, sosem látott koreográfiák, Remény beúszik, taps, taps. 

Elmúlik.

Az elgördülő függönyök vágnak, élesek, mint a svédacél. Összetapadásukban mindig benne van az újrakezdés, a jövő. Szebb és Jobb. 

Azonban a "soha többé" is.

Ez a szürkület szinte sötétebb, mint az éj maga, árny-fogaival hatalmas darabokat harap ki a városból. 

A fagylaltárus izzadva tolja üres kocsiját, mintha legalább is ólomkatonákat árulna. Felpillant egy éltes, megtépett épületre. "S inhaz", sugallja a felirat az egykori, szebb napokat.

Káromkodva rúg félre egy villanykörtével kirakott műanyagdarabot.

Minden elmúlik.

Minden.