"Klió azt mondta, hogy ma itthon lesz és tudunk beszélni" töprengett az ajtó előtt álló férfi, miután már percek óta kitartóan kopogtatott. Nem ismerte még túlságosan - erre egyetlen alkalom nem igazán elegendő, állapította meg korábban - ám olyan érzése volt, hogy ha a lány azt mondja neki, ekkor és ekkor jöjjön, azt nem csak úgy mondja. Első találkozásukkor nem úgy tűnt, hogy csak szórakozni szeretne vele. Emlékezett rá, hogy az első tíz-tizenöt perc után szinte végig egymás szemébe néztek, az a sötétkék szempár pedig... mindent visszavert, ami nem igaz vagy nem fontos, csak a színtiszta érdeklődést és szimpátiát sugározta. Plusz - akkor is és utána is nyugtalanította a férfit - volt még benne valamiféle kétségbeesettség, "segíts rajtam, különben elveszek".

    A férfi azt biztosan tudta, hogy ő maga már akkor elveszett, menthetetlenül... szerette volna mihamarabb viszont látni a lányt.

    Előásta  farmerének zsebéből a telefonját "már közel tíz perce itt szobrozok és még semmi" sóhajtott. Kihúzta magát, végigsimított láthatatlan nyakkendőjén - egy egyszerű, kék ing volt csak rajta - és először csak, mintha tojáshéjból lenne az ajtó, finoman megkocogtatta, majd egyre erősebben folytatta. Szeme végigsiklott az ajtón, talán egy biztató, növekvő hézagot keresve, aztán a kilincsre meredt. Semmi. 

    Újabb két-három perc tétlenség után elkeseredetten ellökte magát az ajtótól. Egyszer még visszanézett a válla fölött, aztán határozottabb léptekkel száguldott a lépcsőház kijárata felé. Már épp kitárta maga előtt az ajtót, mikor is egy alig hallható neszre lett figyelmes. Mintha koppanás lett volna, ám a hang irányát nem tudta megállapítani. Óvatosan becsukta az ajtót, aztán fülét a félhomály csendjére tapasztva, várt...

    Klió az esést látva ösztönösen az arca elé kapta kezét és nem mert Rolf irányába nézni. Hosszú másodpercek múlva kikémlelt két ujja között. 

     Rolf ott feküdt mozdulatlanul, egyik lába a mellette heverő szék tetején pihent. A lány behunyta a szemét, hogy egy kis erőt gyűjtsön és felkészüljön a legrosszabbra. Mielőtt azonban még kinyitotta volna...

     - Klió, mi bajod van? Minden oké?

   A lány egyre sűrűbben kapkodta a levegőt, s ahogy lassan leengedte arca elől kezeit, Rolf ott állt előtte karjait kitárva, felvont szemöldökkel.

    - Semmi bajom, veled mi történt? Nem... nem történ semmi, jól vagyok. Mitől félsz? 

   A lány még remegő térdekkel, de talán kissé megkönnyebbülve egy lépést tett a fiú irányába. A következő pillanatban azonban meghűlt ereiben a vér. 

   - Semmi bajom, látod. S neked sincs - Rolf hangjában valami nyugtalanítóan megváltozott - Vagyis, még nincs...

    Miközben a lányhoz beszélt, kimért léptekkel hátra indult, s megállt a konyhaszekrény előtt. 

    - Megnyugodtál, kedves Klió, ugye meg? Ugyanis nagyon nagy szükséged lesz most egy kis higgadtságra, tudod?

    Rolf megmarkolta az egyik fiók fogantyúját, majd idegtépő lassúsággal kihúzta. A gyér, beeső napfényben sorban felcsillantak a felbukkanó evőeszközök. A lány szorosan a falhoz tapadt, s zakatoló szívvel figyelte, amint a fiú ujjai egyik késről a másikra sétálnak, miközben szája sejtelmes, torz vigyorra görbül...

folyt.köv...