joyxpect

Kiestem már a kosárból, elég régen. Mondjuk - születésem pillanatában. Akkor az, ott nem tűnt kosárnak, ezek szerint mégis, átvitt értelemben. Bár, hogy hova, azt nem sejtem még ma sem...

Valami nagyon elcsúszhatott, ebben biztos vagyok. Vannak emlékeim, hogy a köldökzsinór belőlem indul és bennem ér véget, ami gyanús.

Zárt az áramkör, kisült a karma. 

Megtanultam azóta kúszni, mászni, tipegni, pórul, járni, és még aztán. Valamit azonban képtelen vagyok utolérni, amit mások is ugyanígy hívnak: önmagam. Elől valamelyikünk, lobogó szőrzettel és alkatrészekkel, de nem tudom, hogy én-e, vagy - Én.

Fotelban kényelmesen terpeszkedő Ördög, szivarfüstből fúj világokat a terem levegőjébe, most épp az enyémet.

Pedig én aztán mindig, állandóan és becsülettel. Isten látja - a lelkem...- hogy én igazán...

Tolulnak emlékek, már csak ilyenek, féllábú öregasszonyok az SZTK előtt nyitáskor. Hogy aztán úgy tapossák egymást, bele a padlón elfolyó reménytelenségbe, a kíméletlen versengés darálójába.

Jönnek a gyermekkori szerelmek, a papás-mamások, az ártalmatlan vallomásoktól csillogó gyerekszájak. Köttetnek az elképzelt, ezért felbonthatatlan esküvők, gyűlnek a fantomgyermekek a kert végi piszkebokrok alatt.

Kis-Én állandó kép a monitoron, kislányok jönnek és mennek, csillogó  hajfürtök tekerednek egymásba és belém és egymásba és... 

Valami ott, akkor, és talán örökké... Fogoly maradtam, az idő kicsúszott alólam, mint szánkó a befagyott seggű kis srác alól.

Mit játszik el az ember gyermekkorában? Amit nagyon szeretne, vagy amitől szintén nagyon - megszabadulni?

Mit játszottam el én? Azon kívül, hogy az esélyt, mondják többen, mondom...

Mindenki elveszít valamit, valamiket élete során, a szerencsétlenje rá is jön, hogy mit, miket. Persze jóval később (Isten bácsi, pacsi?). A szerencsés - soha. 

Szeretnék ezúttal szerencsés lenni tehát. Csak állni a végtelen országút mellett, hüvelykujjammal büszkén megtámasztva az égboltot, s várni. Várni, hogy majd, most, hogy egyszer...Hogy robog valaki végre felém, aki nem fog kifarolni az orrom előtt lévő útszakaszon, húsz köbméter port a pofámba nyomva...

S nem üt el, ugyanazzal a lendülettel... 

Arra az útra, ahová most én indulok, nagyon kevesen jöhetnek csak velem. Ha egyáltalán. Új földeket felfedezni, új sárkányokkal küzdeni, idegen tájak fáinak tövében, még idegenebb tájakról álmodni.

Felemelem poros batyumat, nem nézem meg, van-e benne valami, s elindulok. Mögöttem és előttem fokozatosan alakul át a táj, dagasztja az idő a teret. Nem tudhatom, megérkezem-e majd valaha és sosem térhetek vissza oda, ahonnan elindultam.

Ámen.

Ezúttal szeretnék útjára indítani egy - remélhetőleg - sorozatot (bár magamat ismerve, elkezdem, aztán meglátjuk), ahol igyekszem teljesen véletlenszerű módon bemutatni néhány bizarr dolgot, helyet. Egy kicsit bekukkantunk az ismeretlen félelmek, a paranormális világába. 

Vagy az emberi "nem normális" világába, ha úgy tetszik. 

Mindig is nagyon érdekelt a misztikum, a józan ésszel nem megmagyarázható és minden, ami kívül esik a hivatalos tudományok - eléggé egysíkú és torzító - nagyítóján.

Nosza akkor!

Elsőre mindjárt egy finom képecskét választottam, története roppant tanulságos és hasznos, ha az emberi psziché működésébe szeretnénk bepillantást nyerni.

Essünk túl rajta gyerekek, íme a kép.

Címe "The hands resist him", azaz "a kezek visszautasítják őt".

Megértem őket, az enyéim is ugyanezt tennék...

A kép története már erősen internet korabeli sajátságokat mutat. 2000 februárjában tűnt fel az Ebay-en, ahol az eladók nem is rejtették véka alá, mi célból szeretnének megszabadulni a festménytől, amit állítólag egy elhagyatott sörfőzde mellett találtak. Eszerint a képen szereplők "megelevenedtek" és halálra rémisztették a tulajok fél és négy éves kislányait. 

Halkan kérdem, miféle beteg ember az, aki egy ilyen sötét és nyomasztó képet lógat fel a gyerekszobába?!

A negatív reklám a legjobb, ezt azért ők is tudhatták, a festmény nem meglepően hihetetlenül népszerű lett és le is csapott rá egy galéria tulajdonos.

Nem sokáig örülhetett felhőtlenül új szerzeményének, a látogatók nagy része ugyanis fejfájásra, ismeretlen eredetű rosszullétre és egyéb szellemi-fizikai tünetekre panaszkodott a kép megtekintése után. A festmény hamarosan a galéria egyik tárolójába került, s mind a mai napig ott van. Kim Smith, a galéria tulajdonos azóta csak kérésre veszi elő a képet, amire elmondása szerint eddig igen kevés alkalommal volt szükség. 

A festményt eredetileg Bill Stoneham készítette, aki egy, 5 éves korában róla készült fényképet használt fel, amin a szomszéd kislánnyal játszik éppen a házuk ablaka előtt. Hogy hogyan lett ebből az ártatlannak tűnő helyzetből egy ilyen rémisztő, elátkozott valami, azt maga Bill sem érti. Szerény véleményem szerint azért neki is van némi köze hozzá... A tudatalatti és a tudatos én jungi viszonyát szerette volna ábrázolni, mondja Bill. 

Sikerült neki, a "Mester" minden bizonnyal elégedetten csettintene, ha még élne. Aztán főbe lőné magát...

Azon felül, hogy a kép alapból borzasztóan depresszív és félelmetes, azért kapcsolódnak még hozzá fura dolgok. Néhány haláleset legalábbis biztosan, az egyik egy színész, aki még 1984-ben (ekkor születtem, basszus!) halt meg nemsokkal a kép "megkaparintása" után.   A másik pedig egy szakember, aki negatív kritikával illette a képet. Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy egyik esetben sem derült ki egyértelműen, hogy a festménynek bármiféle köze lenne az illető halálához. Ahogy az ilyenkor lenni szokott. Csak hát mi ilyenek vagyunk, szeretjük az ismeretlen, para dolgokat... 

Hallom a kérdést: mi az a kislány kezében? A festő szerint akkumulátor, sokan mások szerint egy pisztoly, amit a fiúra szegez. Nézzétek meg alaposan, aztán ki-ki döntse el maga...

Megoldás? A festmény valószínűleg egy a sok közül abban az értelemben, hogy csak egy ártatlan kép, semmi több. Az emberi elmének azonban sokkal nagyobb hatalma van, mint azt valaha is gondoltuk. Ha testi tüneteket, betegségeket tud "teremteni", nem lehet számára gond egy kis életet vinni egy egyszerű tárgyba. 

Bill-nek egyébként saját internetes oldala is van, ahol bárki beruházhat egy ilyen vagy hasonló képbe, ha ez lenne minden álma. Valamint, hogy azért néhány kecske is jól lakjon még, hasonló címmel egy film is készült. 

Megint egy szürke hétköznap, ipari szalagról lepottyant tucatdélelőtt. Semmi különleges, semmi váratlan, a nyúl ma is a cilinderben marad. Kedd van, a gyűlölt Hétfő huncut kistestvére, az előző napi, pihenni vágyó lelkekben elindított pusztítás befejezője. Szombat papa már kijózanodott, de még messze van, erőt gyűjt. Vasárnap mama pedig állandóan azzal van elfoglalva hogy mi is kerüljön az ebédlőasztalra. Ami végül is teljesen mindegy, mivel minden egyes „output” teljesen egyformán néz ki. Afrikai serdülő focicsapat a zuhanyzóban, madártávlatból. Kedd pedig, aki bár nem a legkisebbik, de a leglesajnáltabb gyermek, felemás cipőben, összeborzolt hajjal és fényesre izzadt homlokkal rohangál a Hétfő által hátrahagyott romok között.

Mégis, van ebben a napban valami rejtett misztikum, valami megfoghatatlanul sejtelmes, borzongató. Mint a házat alkotó számtalan, egyforma téglában, melyek látszólag tökéletesen semmitmondóak, egyformák. Néhány mögött talán mégis ott van a befalazott kőműves, aki elfelejtett két csempe közé fugát kenni és most - kozmikus léptékben mérve is – igen hosszú büntetését tölti. Lóg valami a levegőben, amit nem látni a bárányfelhőktől és az alatta terpeszkedő szmogtól. Az ilyenkor levegőben lógó dolgok általában agyonhajszolt postás képében szoktak materializálódni, aki olykor álmodó Buddha ábrázattal nyújt át egy újabb fizetési felszólítást, máskor annyi ilyen-olyan, teljesen haszontalan papírt/reklámot/kopogtatócédulát töm a postaládába, amennyivel egy komplett boszorkánycsaládot meg lehetne máglyán égetni.

Hiába a különös előérzet, ma minden a megszokott mederben, minden részeg ugyanabba a sarokba vizel és minden légy ugyanazt a röppályát írja le, mint előző nap. Az órán a nagymutató egyre több kört ver rá a kismutatóra és ez engem egyre jobban nyugtalanít. Amint eltapsolják a délután két órát, munkába kell indulnom. A munkába menetel még magánál a munkánál is rosszabb. Ahogy távolodik a (nem) meleg, (nem) családias, (de legalább) otthon, úgy közeledem valami felé, ami még szürkébb, még kiszámíthatóbb és még unalmasabb, mint a hét összes napja együttvéve. A munkába menetel az a negyed óra, amikor még a Teremtő is magamra hagy, mint felelőtlen apa a még úszni nem tudó fiát a mély vízben. A munkába beérve jön a legszörnyűbb, legkegyetlenebb rész, az utolsó 20 méter, mikor elégedetten vigyorgó, fesztelenül cseverésző, éppen távozó kollegák erdelyében kell utat vágnom magamnak, „ kitartás, haver”, „jó (hosszú) műszakot neked, hehe”, „készülj, kemény délelőtt volt”, „ majd én iszok egyet a nevedben is, okés?”. Épp ilyenkor nincs soha egy felhőkarcoló, amiről levethetném magam. Vagy legalább egy vonat, ami elé.

A délelőtt szépen lepergett és hacsak nem lesz vihar a homokórában, pár percen belül indulnom kell. Ennyit a pár percről, minden bekészítve, kaja, esőkabát, némi apró vészhelyzet esetére. Sztoikus nyugalommal cammogok ki a szobából, le a lépcsőn, fel a lépcsőn (nem azért, mert elfelejtettem valamit, időhúzás), de az égieket ma nem lehet átverni. Halálraítélt vagyok, aki sohasem küzdött igazán azért hogy megússza a kivégzését. A bicikli az én guillotine-om, a Pokol ma meghosszabított nyitvatartással üzemel. Ím, megérkeztem hát, príma bringám előállt, ám ahogy elkezdem tolni mintha sántítana szegény. „Tudom haver, én is oda kívánom ezt az utat, ahová te” Ám a helyzet sokkal prózaibb, pontos klinikai megnevezése hátsó defekt. Szép lassan elindulok hát gyalog, eredeti úti célom felé, s egy hatalmas, felszabadult sóhaj kúszik fel a közeli házfalakon.

Merre is van az a fonal? Igen...

Ott tartottam, hogy miért is nem tudjuk elfogadni ezt a kapcsolatot, miért érezzük idegennek. Samantha egy, minden rezdülésében igazi, eleven "nő", egyetlen komoly "fogyatékossággal".

Hogy nincsen teste. Ez lehet a kulcsa az egész filmnek, ha egyáltalán...

Hiszen mit nem tudok tenni egy olyan valakivel, valamivel, akinek nincs fizikai "megnyilvánulása"? Nem láthatom, nem tudom megérinteni, megsimogatni, átölelni, megfogni, röviden... Nem tudom birtokolni.

Aham...

Miről is van itt szó tehát? Minden ember a birtoklás, a testi-fizikai kontaktus igényével születik, a "megfogom-nem eresztem" alapélményével. Pszichológia szakkönyvek tucatjai szól arról, mekkora károkat okozhat egy gyermek fejlődése során az anyával, majd az egyéb, közel álló emberekkel létrejövő testi kapcsolat hiánya. Lehet ezért kárhoztatni minket, embereket? Egyértelműen nem. Ennek ellenére egyéb alapélményeink, érzéseink értékelődnek át, kérdőjeleződnek meg.

Hiszen mi is akkor a szeretet, a szerelem? A birtoklás egyik magasztosabb formája lenne csak? Csak azt tudom szeretni, amit fizikailag is érezhetek, láthatok, tapinthatok? Ebben az esetben mennyire szeretet ez, a szó igazi, nem agyonhasznált, elcsépelt értelmében és mennyiben birtoklás? Hiszen a szeretet elvileg annál erősebb, minél több felé "osztom", minél többet adok belőle.

Az a rész, amikor a program bejelenti, hogy szerelmes még hatszáz valahány másik emberbe, vagy szoftverbe, az előbbi állítást rágja meg és köpi ki elénk. Hideg, kikezdhetetlen gépi logika egy kellemes női hangba csomagolva, ami életünk talán legkínosabb problémájával szembesít. 

Hiszen szerelmes belém az a "valaki", tehát minden rendben. Valamint még pár száz, számomra ismeretlenbe ugyanígy. Miért fáj ez nekem? Válaszolunk rá kapásból, mert nem csak az enyém. Igen?! Tehát csak a szerelem mégis csak birtoklás lenne? Egyáltalán, lehet valaki az enyém? Nem, valóban nem. Legalábbis nem úgy...

Mi csak állunk/ülünk/fekszünk itt jól képen vágva, és nem tudunk mit kezdeni ezzel az egésszel. Halkan jegyzem meg, jogosan, hiszen mi "csak" emberek vagyunk, amire az egyik jelenetben Samantha elég keményen rá is világít.

Oldalakat meg tudnék még tölteni mindenféle gondolattal a filmmel kapcsolatban, de igyekszem lassan befejezni. Egy dolgot fontosnak tartok még megemlíteni. Olvastam jó néhány véleményt, amik azt nehezményezik, hogy a világ sohasem lesz ilyen és hogy ettől még nagyon messze vagyunk, mármint hogy beleszeressünk egy test nélküli nőbe/férfiba.

Biztos ez? Nézzünk csak körül, mi zajlik ma a világban. Ismeretségek, kapcsolatok merülnek fel a semmiből, aztán tűnnek el ott ismét a rengeteg chat, Facebook, Twitter és egyéb internetes oldal "jóvoltából". Órákig képesek vagyunk beszélni, "csetelni" olyanokkal, akiket aztán lehet, soha az életben nem látunk viszont fizikai valójukban. Kérdem én, nem valós probléma ez akkor? Mi a különbség, mennyivel másabb egy "élő", személyiséggel rendelkező programmal diskurálni, mint egy élő valakivel, aki ugyancsak elvész a virtuális sivatag homokszemei között?

Zárásul hadd említsek meg egy (aprócska) negatívumot is azért. Az egész film teljesen átélhető, beszippantja az embert, érdekes módon a katarzis a végén valamiért (legalábbis nálam) elmarad. Ez a hiány azért nem ront jelentősen a film élvezeti értékéből, nagyon könnyű végig finoman elmerülni a világában, együtt lebegni vele. Ennek játszik tökéletesen alá az Arcade Fire alázattal megírt filmzenéje: nem hivalkodó, nem akar több lenni, mint filmzene és minden egyes jelenethez illik. Mestermű, minden túlzás nélkül.

Mi is igazából a szerelem? Feküdjünk le a szereplőkkel együtt a tengerpartra, csodáljuk a víz felszínén lágyan remegő naplementét és óvatosan takarózzunk be az andalító "Song of the beach"-csel. S talán megkaphatjuk a választ...

Néhány nappal ezelőtt vetődött fel bennem komolyan, hogy megtekintsem Spike Jonze "A nő" című filmjét, akkor még más lett a befutó. Az sem volt rossz döntés (lassabban pörgök, mint a filmipar, így az új X-men volt soron, ami hozta-emelte a várt színvonalat), és nem tudhattam, hogy életem egyik legnagyobb filmes élményét odáztam el egy kicsit.

Mert "A nő" minden kétséget kizáróan az volt. Nem emlékszem már pontosan, melyik volt legutóbb az a film, ami ekkora hatással lett volna rám és itt nem feltétlen arra gondolok, hogy valami "pluszt" kaptam volna. Úgy érzem, nem erről van szó. Inkább meglévő, ismert és kevésbé ismerős érzéseket éltem át olyan hihetetlen mélységekben, ami teljesen meghökkentett és elgondolkodtatott.

Egy csendes, érzelmekkel leterhelt kamion robogott végig bennem egész fel, a szívemig, leparkolt és nem hajlandó egy centit sem elmozdulni onnan.

Több kritikában remekül összefoglalták már a film szigorúan vett lényegét, én sem ragoznám túl. Theodore (Joaquin Phoenix) menthetetlenül magányos és elveszett életére "települ" a Samantha (Scarlett Johansson hangja) nevet választó, egyedi személyiséggel rendelkező operációs rendszer, "aki" először a legjobb munkatársa, barátja, végül pedig talán egyetlen igaz szerelme lesz.

Mit adhat ez a film annak, aki megnézi? Ha velősen szeretném megfogalmazni: magányos embereknek a reményt adja vissza, szerelmes emberektől ugyanazt veszi el.Ebből következik, hogy azoknak, akik előbbi két érzés közül egyik sem "tépázta" még meg a lelkét, valószínűleg közömbös, vontatott lesz a mű. Na de létezik vajon ilyen ember...?

Megpróbálok nem lelőni poénokat azok miatt, akik még nem látták "A nő"-t. Már maga a kezdés is remek, én személy szerint mindig is nagyra értékeltem azokat a filmeket, amik úgy vágnak gyomron egy-egy jelenetben, hogy közte szinte végig "Hahota-ábrázattal" vigyorgok(mint a szintén remek "Napos oldal"). "A nő" első fele pont ilyen, a vége felé kerül túlsúlyba a melankólia. Ott van például a "döglött macska farka" jelenet abszurditása és humora, valamint Samantha rendkívül vicces, figyelmes "személyisége" ("gépisége"?). 

Samantha tökéletes kontrasztja a mai kor nőideáljának. Gondoljunk csak bele jobban, miért is? Mit látunk ma mindenhol, mit kapunk ma a "nyakunkba" mindenhonnan, mint nőkép? Tökéletes testű, szimmetrikus arcú, polírozott bőrű "próbababákat", személyiség, érzelem, értelem nélkül. Samantha ezt ellenpontozza azzal, hogy "lénye" a tradícionális női értékeket vonultatja csatasorba: gondoskodó, figyelmes, hihetetlenül érzékeny, sérülékeny és empatikus. Ezt a hatást erősíti, hogy a filmben végig nincsen igazán vállalható, versenyképes "hús-vér" nő ellenfele, na jó, a végére talán Amy Adams karaktere (Amy) válik azzá. Valamennyire azért ez a kérdés is (mint az összes többi, a film alatt felmerülő) nyitott marad, de erre még visszatérek.

Szóval Samantha, a lelkileg-szellemileg teljes értékű "nő" indul csatába tökéletes testek, telt idomok ellen. Bizonyos értelemben kiütéssel, egyértelműen győz. Melyik férfi ne szeretne egy ilyen társat, egy ilyen szerelmet maga mellé? Miért kelt mégis sokaknál (persze nálam is) ellenérzést, egyeseknél viszolygást maga a szituáció? Mivel nem rendelkezik, nem rendelkezhet soha Samantha? A napjainkban (és, bár nem derül ki, mikor játszódik a film, talán a nem túl távoli jövőben) sajnos borzasztóan túlértékelt testtel. És jönnek a nyugtalanító kérdések szép sorban. Mi alapján dönthetjük el, hogy nem lehet komolyan venni azt az oprendszert? Hallom az érveket, az csak egy emberek által írt program, ami bármennyit tanulhat, akkor is program marad. De honnan tudjuk azt, hogy mi nem "csak" ugyanilyen programok vagyunk? Számtalan filozófiai és spirituális irányzat jutott el ehhez a következtetéshez. Ha igen, ki "írt" minket? Az Élet, Isten vagy talán még halvány fogalmunk sincs az egészről? Ebben az esetben hol a határ? Ki döntheti el, hogy én személyiség vagyok, de az a rendszer már nem az?

folyt.köv...