joyxpect

Akkor hajrá!

Másszunk vissza az online iroda(a)lom látóterébe!

Érzek némi motivációt, miért is? Mert tudom, hogy nem kíváncsi rám senki, nem vár senki.

És ez jó!

Először épp ellenkezőleg gondoltam, majd másodszor és sokadszor is, de ma másképpen látom. 

Ahol nem várnak, onnan nem lehet elkésni. Ott nem lehet nem odaillő ruházatban megjelenni, bőven megteszi az Adiads melegítő és egy pár Niki cipő. Ott nem fognak hamiskás mosollyal félig odaégett sült hússal kínálni. Akit pedig nem várnak, az nem tud rosszkor érkezni.

"Pálinka meg úgyis van mindenhol", így én.

Ha már a motivációt, mint tényezőt említettem, ha tud valaki, küldjön nekem vagy két raklapnyit, komolyan meghálálom!

Mióta az élet értelmetlenségének ténye nagy, kövér seggével elém állt, nem tudok vele mit kezdeni. Mint egy remek ritmusérzékkel megáldott biztonsági őr, jobbra lépek - ő is oda, balra lépek - ő is oda.

Rosszul írtam, az élet tulajdonképpen  nem értelmetlen. Csak nincs értelme. A kettő nem egészen ugyanaz, talán nem.

Szar lehetett Szókratésznek, amikor elfogyott a bor...

Lassú és nehézkes ez az írás, mint a magyar foci válogatott hátvédsora, de itt van. Kinn van már a feje, hasa, s már látom a popóját is. 

Csúnya és esetlen, de az enyém!

Minden jó és semmi sem jó.

Röviden ennyi, kell még valamit írnom?

Nem.

A világ egyik legbefolyásosabb országában élhetek, sokkal több pénzt kereshetek, mint "Otthoniában". Azonban szar az egészségügy, szar a kaja és valószínűleg minden autós meg akar halni, mert szembe megy a forgalommal. 

Most akkor mi légyen, elvtársak?!

Zsebre Tibor úgy kapaszkodik nyakkendőjébe, mintha egy kilométeres szakadék felett himbálódzó kötél lenne. Remegő bal keze bizonytalanul a vizespohár köré tekeredik, benne a víz emeletes hullámokat vet, mire elér a teljesen kiszáradt szájhoz.

Hogy megnyugtassa magát, az jut eszébe, tulajdonképpen ő mennyire szerencsés, mert oda született, ahova. A világ egyik legkevésbé befolyásosabb országába, ahol tucatnyi ember cipője taposhat pármillió ember farkán. 

Ezen halk röffenések között elneveti magát, ami elég hülyén néz ki. Mivel ő ezt nem is sejti, hagyjuk is most magára ebben a nem éppen festővászonra illő állapotban.

Orál. Mert megérdemled.

Blogot írni azért jó, mert: 1. csak, 2. nem rossz, 3. bár hosszú karjai vannak a hatalomnak, nagy tenyerekkel és csontos ujjakkal, mérgesen hadonászó hangyákat nem nagyon akar agyonnyomni. 

Jó tanács tehát minden neurotikusnak és látens neurotikusnak: dobjátok el a nyugikat, Seduxen-eket (pálinkát ne, azt majd én, majd itt lesz a címem, aztán ott és akkor...)! Blogoljatok, írjatok bele a virtuálba, sunyin toljatok telepötyögött kijelzőjű laptopokat a nyakkendős, tokás, körte alakú ostorcsattogtatók borvirágos orra alá!

Terápia kell ide, ilyen, igazi terápia. Ami valaki(ke)t lenyugtat azzal, hogy aztán másvalaki(ke)t jogosan felbasz.

Remélhetőleg, bár még az a világ nem jött el egészen, de már érezni a fuvallatot és ha óvatosan a földre teszed a füledet, hallani az erősödő lábdobogást.

Csak arra az egyre figyelj, nehogy valaki mögötted...

Hát van-e jobb alkalom a visszatéréshez, mint egy számon sem tartott névnap? Ugye, hogy van, de most nem érdekel. Újra itt, teljes életnagyságban, a teljesség élettelenségében. Köztetek, értetek és helyettetek.

Akinek eddig is inkább voltam a háta közepén, mint nem, annak bocs. Viszonylag hosszú távollétemre van magyarázat, nem is kevés. Időhiány, labdarúgó világbajnokság, wimbledoni teniszbajnokság, átmeneti internethiány, mindez finoman meghintve lustaság-reszelékkel, csak hogy mégis.Ezen idő alatt történtek dolgok és nem történtek nem dolgok, ettek, ittak, sok víz lefolyt és elfolyt és kifolyt. Én pedig itt ültem az ablakom előtt és csak néztem, hogyan tologatja az idő a zöldellő, barnuló élet-faleveleket. Szeretek írni, de jól esett egy kicsit szusszanni, kifeküdni a frissen locsolt gyepre és a szemem sarkából figyelni, hogyan pattog a bogyó ide-oda.

Közben pedig elmentem valahova, ahol nem találtam semmit, úgyhogy inkább visszajöttem. Találkoztam ott emberekkel, akik úgy néztek ki, mint egy altatás közben fölém hajoló műtőssegéd, elmosódottan és sejtelmesen. Ugyanakkor nagyon kedvesek voltak és figyelmesek és szeretetreméltók, ha valami rosszról meséltem nekik, összenéztek, majd kezükkel letakarták a szemem és valamilyen ismeretlen nyelven motyogtak. A kötőszavakat tisztán értettem, fogalmam sincs, miért. Mutogattak nekem, amiből rájöttem, hogy kivesznek belőlem innen-onnan összetevőket, aztán hogy tettek-e be helyettük újakat, azt már nem tudom. Aztán kitessékeltek valahonnan, ami nem emlékeztetett semmilyen e világi épületre vagy sörsátorra és azt szeletelték a kezükkel a levegőbe, hogy majd hamarosan értem jönnek. Mire leírtam volna a címemet, eltűntek. Remélem tudták, mit csinálnak...

Szóval, visszatértem, s most a külföldről blogolók lendületével ismét beleszállok hétköznapjaitok kirakatába, na nehogy már. Olyan sok minden nem is történt ezen idő alatt, a kölcsönömet is fizetnem kell és ahogy hallom, drága otthonom sem emelte még fel medicinlabda seggét, hogy elinduljon végre az Ígéret Földje felé. Az imént tévedtem, bocsánat, már el is jött onnan... Most azt sem tudja a szerencsétlen, hogy hol van, fújtat és röfög, bárányfelhőket fingik a legelő fölé és mindent letapos maga körül, amiben esetleg még lenne irány és/vagy élet. Rossz így nézni, sok tehetetlen áldozat próbálja megülni, de még szőre sincsen.

Én meg soha többé.

Ki az az elmebeteg, aki egy mentőcsónakból vissza akar mászni a süllyedő hajóra?

Úgy érzem kifogyott belőlem a tinta, némi utántöltés aztán támadok újra, ismét, menthetetlenül.

Mint nagy Pókember-rajongó, minden érdekel, ami vele kapcsolatban megjelenik, így természetesen a mozifilmek is. Bármennyire is igyekeztek elvenni eme tevékenységtől a kedvemet a Sam Raimi-féle harmadik részével, valamint a reboot-tal, csak beültem a legújabb, több főgonoszos epizódra is.

Előre szólok, kritikám eléggé "spoileres" lesz, tehát aki még nem látta és még szeretné, az inkább hagyjon most ki engem. Nem tömegekről van szó, szerencsére...

Akkor a filmről. Kritikámhoz tudni kell annyit, hogy nálam a 2002-es első rész a viszonyítási pont, ami nem egy tökéletes mozi, ugyanakkor megvan benne minden, ami izgalmassá teszi a Peter Parker/Pókember sztorikat: izgalmas karakterek, mint pl. J.Jonah, vagy Harry, látványos, ugyanakkor igazán "Pókis" összecsapások és Peter belső vívódása, ami, mint a vasúti sínek, gyönyörűen görgeti tovább a történetet (s a lendület még az Oki Dokis részben is tart). Nem utolsó sorban pedig egy korrekt, kigondolt sztori, aminek van íve és ami szól gyereknek és felnőttnek is egyaránt.

Az új résszel kapcsolatban azonban vannak hiányérzeteim. Már az első képkockáknál "bizsergett a pókösztönöm", hogy itt valami nem lesz teljesen kerek. A repülőgépes jelenetről egy gyengébben sikerült James Bond-film jutott eszembe, oda sokkal inkább passzolt volna, mint ide. Véleményem szerint kínosan hosszú és erőltetett, talán jobban is meg lehetett volna oldani. Persze ettől még a maradék X idő lehetett volna izgalmas és tartalmas. 

Nem lett.

Aztán lehet, én vagyok finnyásabb a kelleténél, ha kedvenc falmászónkról van szó, de...Ami még az első részben egész jól működött, nevezetesen a Gwen/Peter szerelmi "kétszög", abból is kifogyott a nafta. Talán túlságosan is erre építették a filmet, ezt a terhet sajnos már nem bírta el. Az első két Raimi-moziban remekül "lebegtették" Mary Jane és Peter kapcsolatát, nagyon jól működött a "se veled, se nélküled" dolog. Annyira jól, hogy miután összejöttek ugye, nem is tudtak mit kezdeni velük a harmadik részben, amiből szép nagy zagyvaság kerekedett.  Nincs igazából baj külön-külön Gwen-nel és Peter-rel (előbbi talán túl könnyen "megadja magát", legalábbis a képregényhez képest). Annyi "töltet" szerintem nem volt a dologban, hogy, mint említettem, két filmet is erre húzzanak fel.

Aztán szinte előzmény nélkül jöjjön a csúcspont, Peter életének első igazán megrázó eseménye, azaz Gwen Stacy halála. Egy csúcs, véleményem szerint azért az, ami, mert szépen köré van "húzva" a film. Aztán amikor ehhez a ponthoz érünk, jól bemos egyet, hogy fel se álljunk egész  a stáblista megjelenéséig. Itt ilyen érzésem egy pillanatra sem volt, ami nem az én érzéketlenséget jelenti (legalábbis nagyon remélem...). Amikor leesett, hogy pár percen belül mi fog jönni, inkább "jó, akkor essünk túl rajta" gondolatom volt. Pedig az egész szituációban hatalmas lehetőség van, és még a 90-es évek eleji animációs Pókember-rajzfilmben is szívszaggató volt (bár ott nem Gwen, hanem Mary Jane volt az áldozat és kicsit csavartak is a dolgon).

Az ellenfelekről. A manót én már alapból nem tettem volna bele, kapott így is már több, mint két filmet, de ez csak az én véleményem. A Harry-t játszó Dane DeHaan-ban van potenciál, nem nagyon hozták olyan helyzetbe, amikor igazán kihozhatta volna a benne és karakterében rejlő lehetőségeket. Jamie Foxx Elektrója egész kellemes meglepetés, rosszabbra számítottam. Mindenesetre van benne valami nyugtalanító, a szerencsétlen Max árnyékában ott imbolyog sejtelmesen az elmebeteg, ami sajnos részben ott is marad. Hiába pusztíthatná el egész New York-ot, mégsem lehet teljesen komolyan venni.

Andrew Garfield-on tényleg látszik, hogy nagy rajongó és élvezi a szerepet, az pedig nem az ő hibája, hogy nem mutatják meg karakterét annak megfelelő mélységében. Talán a következő részben...

Az eddigieket összegezve, gyakorlatilag a 2002-es póknak (a kicsit korábbi X-mennel karöltve) köszönhetjük, hogy útjára indult a "szuperhős-dömping" annak idején. Ehhez képest, míg az "X-ek" nemhogy tarják a színvonalat, de részről részre emelik a tétet (a legújabbat még nem láttam, de bepótolom), Póki előtt már elég nagy a tülekedés, nagy bánatomra. Az X-menek, a Sötét lovag trilógia, a Bosszúállók, meg ami nem jut eszembe.

Én pedig tovább várok egy olyan Pókember filmre, aminél a készítők végre nem felejtik el, hogy Peter Parker csak egy 15 éves kamasz, aki egyrészt egy zseni, másrészt - a meghozandó döntések súlya és lelkének tisztasága, jósága miatt - élete egy (főleg) önmagával vívott, állandó harc.

Az utóbbi néhány napot valahogy nem érzem igazán a magaménak. Minden folyékony lett, az idő és a tér összezárt előttem, aztán hátat fordított nekem.

Kicsúsztam a saját kezeim közül, csak zuhanok és zuhanok. És hiába várom a tompa puffanást, nem akar jönni.

Pedig ez a vágyam, megérkezni végre, mindegy is, hogy hova. Megérkezni, körbenézni a lebombázott megállóban, aztán elrúgni magamtól a buszt.

Non-stop szédülés az élet, legalábbis ez a mostani. A többiről nem tudok nyilatkozni, itt és most nem. Ha tudnék, sem akarnék talán, ide egy zárójelet tessék, meg ide.

Szédülök, fogalmam sincs, merre van a fent és a lent, a jobbra és a balra. Nagyobb baj, hogy valamelyik nap egy kulturált pub helyett is a fodrászhoz mentem be. Rendes volt, cider-rel nem tudott megkínálni, de felajánlotta, hogy leboronálja a szemöldökömet.

Szerencsére egy jókor időzített gyomortartalom-ürítés ereje kilökött az ajtón, aztán arccal a paradicsomos heringkonzervben ébredtem.

Ritkán van rémálmom, de akkor kapok aztán az élményből néhány talicskával...

Igazi ajándéka az Életnek, ha van egy hely, ahová mindenét visszahúzhatja az ember, mint a teknősbéka. És akkor biztonságban van, ott nem bökdösik hurkapálcával a szemét és nem akarják levágni a lábát.

Legkedvesebb barátommal, aki remek költő és író - ide nem zárójel, de vastagon szedve, tizenhatossal - gyakran üldögélünk egy ilyen helyen, ami náluk van. Hogy hol, azt sosem fogjátok tőlem megtudni, bizony nem.

Az is lehet, hogy még én sem tudom. Földrajzilag nem. "Gulyis, ez eddig rém gyenge. Beszéljen akkor Japán kőolaj-exportjáról, ha szeretne egy kettest". Ez minden vágyam, persze. Meg harminc deka ólom itt be, ott ki.

Én mindig oda találok, nekem ez a lényeg. Nagyjából úgy képzelem el, hogy a zárt ajtót kinyitva előbb a bosnyák piramisokra tekinthetnék, aztán a Hold valamelyik kráterére. Cikázunk össze-vissza, térben és időben, követhetetlenül.

Szóval ilyenkor, náluk, csak beszélgetünk és beszélgetünk. Mindenről és még annál is többről. "Viszont zenét én rakok be", a háttérben búg a hangvilla, s a hangjegyek boldogan posztolnak, ahol kell. 

A mondatokat általában ugyanott húzzuk alá, ami remek szórakozás. Az aláhúzatlan részeken a fölösleg, a hazugság kipotyog, bele az örvénylő Valamibe. Néha fordítunk a dolgon, hullik a hasznos rész, az Esszencia. Marad, ami haszontalan és még néha pár "ö" betű. 

"Ezekből remek parlamenti felszólalás lenne" mosolyodik el, mosolyodunk el. Nincs "és", "vagy", "tehát", "mert".

Minek?