Az utóbbi néhány napot valahogy nem érzem igazán a magaménak. Minden folyékony lett, az idő és a tér összezárt előttem, aztán hátat fordított nekem.

Kicsúsztam a saját kezeim közül, csak zuhanok és zuhanok. És hiába várom a tompa puffanást, nem akar jönni.

Pedig ez a vágyam, megérkezni végre, mindegy is, hogy hova. Megérkezni, körbenézni a lebombázott megállóban, aztán elrúgni magamtól a buszt.

Non-stop szédülés az élet, legalábbis ez a mostani. A többiről nem tudok nyilatkozni, itt és most nem. Ha tudnék, sem akarnék talán, ide egy zárójelet tessék, meg ide.

Szédülök, fogalmam sincs, merre van a fent és a lent, a jobbra és a balra. Nagyobb baj, hogy valamelyik nap egy kulturált pub helyett is a fodrászhoz mentem be. Rendes volt, cider-rel nem tudott megkínálni, de felajánlotta, hogy leboronálja a szemöldökömet.

Szerencsére egy jókor időzített gyomortartalom-ürítés ereje kilökött az ajtón, aztán arccal a paradicsomos heringkonzervben ébredtem.

Ritkán van rémálmom, de akkor kapok aztán az élményből néhány talicskával...

Igazi ajándéka az Életnek, ha van egy hely, ahová mindenét visszahúzhatja az ember, mint a teknősbéka. És akkor biztonságban van, ott nem bökdösik hurkapálcával a szemét és nem akarják levágni a lábát.

Legkedvesebb barátommal, aki remek költő és író - ide nem zárójel, de vastagon szedve, tizenhatossal - gyakran üldögélünk egy ilyen helyen, ami náluk van. Hogy hol, azt sosem fogjátok tőlem megtudni, bizony nem.

Az is lehet, hogy még én sem tudom. Földrajzilag nem. "Gulyis, ez eddig rém gyenge. Beszéljen akkor Japán kőolaj-exportjáról, ha szeretne egy kettest". Ez minden vágyam, persze. Meg harminc deka ólom itt be, ott ki.

Én mindig oda találok, nekem ez a lényeg. Nagyjából úgy képzelem el, hogy a zárt ajtót kinyitva előbb a bosnyák piramisokra tekinthetnék, aztán a Hold valamelyik kráterére. Cikázunk össze-vissza, térben és időben, követhetetlenül.

Szóval ilyenkor, náluk, csak beszélgetünk és beszélgetünk. Mindenről és még annál is többről. "Viszont zenét én rakok be", a háttérben búg a hangvilla, s a hangjegyek boldogan posztolnak, ahol kell. 

A mondatokat általában ugyanott húzzuk alá, ami remek szórakozás. Az aláhúzatlan részeken a fölösleg, a hazugság kipotyog, bele az örvénylő Valamibe. Néha fordítunk a dolgon, hullik a hasznos rész, az Esszencia. Marad, ami haszontalan és még néha pár "ö" betű. 

"Ezekből remek parlamenti felszólalás lenne" mosolyodik el, mosolyodunk el. Nincs "és", "vagy", "tehát", "mert".

Minek?