joyxpect

Kiderítettem, hogy ma van a "Hébe-hóba, akkor is szart" írók világnapja, tehát kutyám és kötelességem megtisztelni ezt a jeles napot némi plusz ujjtornával és legalább négyjegyű leütésszámmal.

Remélem, a "csetelés" is játszik...

A sok pötyögéstől legfeljebb olyanok lesznek az ujjaim, mint a Lagzi Lajcsin csámcsogó piócák, de ezúttal nem bánom. 

A Páp...az előbbi történetről jutott eszembe az a mondás, amit nálam legalább 3-4 oktávval magasabban élő guruk, gurunék szoktak emlegetni, nevezetesen: " Bárhová vethet a Sors, hiszen az egész világ az otthonod!" Lehet, nem pontos, de ma kissé hadilábon állok az idézetekkel, ez volt az utolsó, tisztelt bíróság!

Meg úgysem a "Pontos idézetek idézése" nap van, emlékeztetnék.

Azért ekkora baromságot még/már/azóta nem hallottam. Az egész világ?! Az én otthonom?!

Kezdjük ott, hogy egy nyelven beszélek jelenleg. Magyarul már nem tudok, svédül még nem tudok, marad tehát az angol. Mivel itt élek, angolul biztos tudok, különben nem élnék itt. Kikezdhetetlen érvelés, ebbe kössetek bele "bárkik"! 

(eme ponton azért mosolygok bátortalanul, óvatosan, Justin Kéz...)

Azt ugyanakkor megnézném, mikor az előbb említettek közül valakit elvinnénk egy világ körüli repülőútra, aztán egy random pillanatban kipöckölnénk őt a gépből.

Afganisztán, Szahara, Csendes-óceán? A színpad a tiéd, hajrá!

Meg kezdjen el mutogatva beszélni mondjuk Kínában, ahol azt nem beszédnek hívják, hanem küzdősportnak.

Valaki gondolkodik, aztán beszél. Valaki beszél, aztán (talán) gondolkodik. Végül van a legrosszabb, aki a kettőt egyszerre csinálja. Belőlük építsünk óriáskereket a Holdon, ha kérhetném...

Ne értsetek félre, nem bántásból írom én ezeket. "Amelyik kutya ugat, abból nem lesz szalonna", ez a mottóm, erre a mondatra van feltekeredve a DNS-em. 

Vég-e?

Szörnyű, egyben igazán felemelő hír jutott el hozzám a minap.

Rajongóim egy kis számú, de annál lelkesebb csoportja tétlenségemet tapasztalva éhség- és "ihság" sztrájkba kezdett, idézem "annyira megszerettük és megszoktuk a heti egy-két alkalommal jelentkező magiar blogoló írásait, hogy ennek hiányában nem látjuk értelmét mindenféle haszontalan szeméttel ellátnunk amúgy is fölösleges testünket". 

Mindez a világ másik, inkább a harmadik végén, Pápua Új-Guineán, hogy most ne döbbenjek meg.

Ha jobban belegondolok, voltak már itt gyanús dolgok, valóban... Nemrég véletlenül élesítettem egy teljesen üres lapot, ketten ennek ellenére elolvasták. Honnan tudhattam volna? Elvégre én sem ismerem az ottani írást.

Amennyiben tényleg így működik a dolog, ilyen durván és végzetesen tudok hatni emberekre, valahogyan meg kellene kedveltetnem magam bankárokkal, politikusokkal, ececerá.

Mert miért szerencsétlen pápua új-guineaiak? Az csak egy dolog, hogy engem is rendesen megfingattak, mennyivel egyszerűbb lenne leírnom például azt, hogy Csád. Itt nem én vagyok a lényeg, egyáltalán nem.

Talán, nem biztos, na jó egy kicsit, de most hagyjuk ezt!

Én vagyok egyáltalán az oka mindennek? Az írásom? Hmm! Mi van, ha csak arról van szó, hogy az emberek kezdenek belefáradni mindenhol mindenbe és az egész folyamat epicentruma eme csoport Pápu...ott? Nem csapkodnak kókuszdiót többé végeláthatatlan percekig, nem rohangálnak szteppelő folyami rákok után nap, mint nap?

Mi van, ha egy láncreakció indul meg "Onnan", világméretűvé hízik és felzabálja az egész civilizációt?

A politikusok nem akarnak többé hazu...beszédeket mondani, "úgy sem hisz nekünk senki"? A repülőgépek nem szállnak fel többet "minek, úgyis le kell szállni egyszer" ? A kastélyokból eltűnnek a szellemek, a Bolygó Hollandi inkább végleg elsüllyed, a műholdak pedig szép sorban lepotyognak, mint birkák a szakadékba?

Annyira fel izgattam magam eme gondolatmenetet követve, hogy most le kell mennem egy "nyugiért". Domum Pálinkum, napi háromszor, ez lesz így a negyedik, a fenébe is... Még otthon tartózkodásom alatt írta fel nekem a helyi táltos, Dé bácsi, egyem azt a gázolaj lehelletét!

Most kapom a hírt, hogy ez a csoport tényleg maroknyi. Ennyi maradt belőlük ugyanis egy összehangolt krokodil-offenzíva után...

Reggel, kíváncsi Nap, az ablak benéz rajtam,

én nem így, nem itt, és nem is ezt akartam

részeg felem a tovaúszó éjjel után kapkod

a gravitáció közben két lépésben ad mattot

Csak pár, biztosnak tűnő dologban bízhatom

néhány az ágy mellett van, a többi az asztalon

ülve, csúszva, imbolyogva, feléjük igyekszem

hátamon a plafon, egy megvan, nem eresztem

Függöny fel, nevetés, életlen isteni pallos,

s én a kiürült üveget ordítva vágom falhoz

jók hozzám, újra dobnak, talán újabb esély

gyilkos elszántsággal siklom egy másikért

Vad kacagásban törnek ki a falon lógó képek,

megpróbálom kikerülni a rám támadó széket

s kell, legyen valami rejtett üzenete annak

ahogy teljes lendülettel esem az asztalnak

Megvakult tornádó közepén épített kártyavár,

az öreg, égi óra ma démonok füttyszavára jár

majd tükörtojás méretűre nyílik ki a szemem

mikor a padlón terpeszkedő foltot észreveszem

A megvilágosodás kétszer kopogtat, s elkullog,

lassan, testrészenként az álom-mocsárba hullok

a hátamon fekszem, s fölülről nézek magamra

„ talán jobb lenne, ha ez ma ágyban maradna”

Minden úgy van jól, ahogy van. Mert ha nem lenne így, akkor máshogy lenne és akkor úgy lenne jól. Tehát, mivel így van, ezért törvényszerű, hogy így is jónak kell lennie. 

Deterministának érzem magam, de már kezd hatni az antibiotikum.

Az előbbi gondolatmenetet csak  elriasztás céljából vetettem kijelzőre, illetéktelen személyeknek kívül, és még csak nem is tágasabb, sajnálom.

Azaz dehogyis.

Arra ébredtem ma, hogy tehát vagyok és be kell valljam, sokkoló érzés volt. Gondolom, az is furcsa lesz majd, amikor tehát nem leszek, de azt majd megírom utána, most épp el sem tudom képzelni.

Az azért megállapítható, hogy az Öreg Borotválatlan szerencsére jó napot fogott ki, mikor az embert éppen elkezdte belefőzni a nagy, fekete kondérban rotyogó katyvaszba, hiszen gondoljunk csak bele, milyen súlyos döntést kellett meghoznia.

Persze, ez a döntés nem neki volt súlyos, még szép. Neki aztán édes mindegy, lények jönnek-mennek, ez most ilyen kis csontos izé, előtte hatalmas-húsos-nagyfogú izé, aztán ki tudja, milyen van még és majd még milyen lesz.

Végtelen hatalma azért mégsem lehet, hiszen akkora borotvát még neki sem sikerült, hümm...

Valahol megértem, hova dobná el használat után?

Két opció közül választhatott Ő, anno. Eme kettő pedig: rövidke élet vagy örökkévalóság.

Másszunk be a körme alá és adjunk neki egy nagy puszit, hogy az előbbi mellett döntött. Mert ezt itt, így, az idők végezetéig...

Meg gondolkodjunk már. Egy idő után lenne két Öreg Borotválatlan (továbbiakban ÖB), aztán öt, majd tíz (ebből ráadásul kettő nő), majd csak több, egyre több. És mindegyik feldobná a saját bográcsát, benne a saját kis-nagy csontos-húsos izéivel, mi lenne itt?! Összevesznének a fűszereken, az alapanyagokon, "add ide, az az én kondérom volt", "az enyémet elvették, kuss".

Borzalom.

Jó nekem, neked, nektek, nekik így, pont elég ez a kis rövidke. 

Aki pedig szeretne egy demót az örökkévalóságról, menjen be egy buli után, "frissen kiásott zombi" módban a munkahelyére dolgozni.

Többiek nem kuncognak ott a hátsó sorban...

Tiszteltek!

Alapvetően optimista ember vagyok, szóval attól eltekintve, hogy mind meghalunk nem is oly sokára, szerintem jó helyre kerülünk.

Kivéve talán téged, meg téged. Meg téged.

Az előbb füllentettem, alapvetően pesszimista vagyok, vagyis attól tartok, később halunk meg, mint az előbb említettem. Valamint nagy valószínűség szerint rossz helyre kerülünk. Bumm.

Mielőtt félreértenétek, óh, ti külföldön élők! Az előbbi nem azt jelenti, hogy nemsokára hazatoloncolnak titeket! 

Azért ennyire még Ő sem...

Talán csökken Mországon az öngyilkosok száma, talán nem. Amennyiben nem, az sajnos nem a MINDENKORI érdeme.

Egyszerűen csak gyakrabban robbannak le a vonatok.

Angliában eleinte órákat álltam az állomáson és folyton kimaradtak a vonatok. Legalábbis én azt hittem.

Készültem némi nem túl pozitív kritikával illetni az ottani vasúti közlekedést, mire felvilágosítottak, hogy már vagy a tizedik ment el.

Nekem meg nem tűnt fel semmi, ott mindig erősen fúj a szél.

Annyit püföltem már a farkam csalánnal, hogy úgy néz ki, mint egy egzotikus sütőtök. Méretre sajnos nem, a fene enné meg!

Ilyenkor, amikor beásom magam a pötyögő elé, jó érzéssel tölt el, hogy én mos mennyire fennkölt és jó és tartalmas dolgot csinálok, de. Aztán ki kell ábrándítsam magam, ez is csak egy módja annak, hogy kiporszívózzam a homokot a homokórából.

Duplasemmi. A kígyó egyre nagyobbakat harap saját farkából, mígnem teljesen eltűnik.

Még szerencse, hogy sohasem voltam túl hajlékony...