Minden úgy van jól, ahogy van. Mert ha nem lenne így, akkor máshogy lenne és akkor úgy lenne jól. Tehát, mivel így van, ezért törvényszerű, hogy így is jónak kell lennie. 

Deterministának érzem magam, de már kezd hatni az antibiotikum.

Az előbbi gondolatmenetet csak  elriasztás céljából vetettem kijelzőre, illetéktelen személyeknek kívül, és még csak nem is tágasabb, sajnálom.

Azaz dehogyis.

Arra ébredtem ma, hogy tehát vagyok és be kell valljam, sokkoló érzés volt. Gondolom, az is furcsa lesz majd, amikor tehát nem leszek, de azt majd megírom utána, most épp el sem tudom képzelni.

Az azért megállapítható, hogy az Öreg Borotválatlan szerencsére jó napot fogott ki, mikor az embert éppen elkezdte belefőzni a nagy, fekete kondérban rotyogó katyvaszba, hiszen gondoljunk csak bele, milyen súlyos döntést kellett meghoznia.

Persze, ez a döntés nem neki volt súlyos, még szép. Neki aztán édes mindegy, lények jönnek-mennek, ez most ilyen kis csontos izé, előtte hatalmas-húsos-nagyfogú izé, aztán ki tudja, milyen van még és majd még milyen lesz.

Végtelen hatalma azért mégsem lehet, hiszen akkora borotvát még neki sem sikerült, hümm...

Valahol megértem, hova dobná el használat után?

Két opció közül választhatott Ő, anno. Eme kettő pedig: rövidke élet vagy örökkévalóság.

Másszunk be a körme alá és adjunk neki egy nagy puszit, hogy az előbbi mellett döntött. Mert ezt itt, így, az idők végezetéig...

Meg gondolkodjunk már. Egy idő után lenne két Öreg Borotválatlan (továbbiakban ÖB), aztán öt, majd tíz (ebből ráadásul kettő nő), majd csak több, egyre több. És mindegyik feldobná a saját bográcsát, benne a saját kis-nagy csontos-húsos izéivel, mi lenne itt?! Összevesznének a fűszereken, az alapanyagokon, "add ide, az az én kondérom volt", "az enyémet elvették, kuss".

Borzalom.

Jó nekem, neked, nektek, nekik így, pont elég ez a kis rövidke. 

Aki pedig szeretne egy demót az örökkévalóságról, menjen be egy buli után, "frissen kiásott zombi" módban a munkahelyére dolgozni.

Többiek nem kuncognak ott a hátsó sorban...