joyxpect

Ebbe a visszaérkezésbe most belerokkantam.

Úgy néz ki a jobb kezem, mint egy frissen sült francia kenyér, szerencsére az illata azért nem olyan. 

Két fájdalmas pont között legrövidebb út is egy egyenes, hogy ezt megtudjam, eléggé karakteresen bevertem a bal kis lábujjamat is. 

Ha van ezeknek a dolgoknak jelentése, akkor az első még úgy-ahogy megvan: ne írj, ne dolgozz, te gyökér (remélhetőleg inkább az utóbbira gondolt az égi ZZ Top tag, amennyiben van benne némi ember-, Isten-, vagy bármilyen más -ség).

Na de a kis lábujjam ugyan minek kellett nekik? Még én sem nagyon használom, érthetetlen...

Ezen apróságoktól eltekintve nem fedeztem fel újabb hibát a Mátrixban, az angolok ugyanolyan Whiskey-üveg fejűek, mint ezelőtt, nem lett nagyobb a szobám, kisebb a szobám, a szél itt még mindig szinusz-hullámban fúj keresztül a városon, eccecerá, pampampam.

"Minden nap kibaszottul ugyanaz" kántálja fülembe a "kilenccoloskörmű" banda. Ők tudták és tudják és megmondják, ahogy illik.

A Nap már igencsak a hegycsúcsot hágja, mire nekiülök az aktuális délutánnak. Összekoccantom az evőeszközöket, csilingel a villa, a tányér, "felzabállak-megcsócsállak-kiszarlak", megbízható tengely, melytől eltérni nem szabad, nem illik.

Aztán a megszokott körök, nagy kockában kis kocka elé ülök, táncolnak szemem előtt a nullák és az egyesek, amiből én persze semmit nem veszek észre, bár a dolog nem lesz egyértelműbb.

Így.

Levelek, szocializáló hálók, "társat-itt-úgysem-találsz-muhaha" oldalak, bocsánat, utóbbiból már csak egy, a többit letérdeltettem, aztán belelőttem a virtuális tengerbe, hulljon a férgese. 

Konstatálom, hogy ma sem esett le egyetlen műköröm sem miattam, paff, legközelebb írjon nektek egy csapat kényszerű cölibátusban élő gorilla. 

Isten engem úgy, segélyen.

"Információs forradalom, exponenciálisan csökkenő távolságok", megmondom én, mi tenne igazán jót nektek.

Format c: 

A XXI. század "ámen"-je, virtuális világok almaecetje, ez kell ide. Valóban lerövidültek a távolságok, értelem és téboly között, a legközelebbi Spar és a pszichiátria között, ami azért eredmény.

Egy hete láttam igazi embereket, valódi érzelmekkel, fizikai testtel. Sokkoló élmény volt, elszoktam már tőle. Röhögtek, büfögtek, ettek és anti-ettek, én pedig alig hittem a szemeimnek. Ha kérdeztem, értelmesen válaszoltak, ha tollheggyel bökdöstem őket, "hülye vagy?" odébb mentek. 

Interneten ez hosszú hónapok alatt sem sikerült. Egy hatalmas betűhalmot arrébb hányva egy még nagyobb omlik a helyére. Intelligens elme-lavina, Facebook fekete lyuk. Se ki, se be nem engedi a fényt, egyáltalán semmit, amiben kimutathatók az érzelmek mikroorganizmusai, így pedig bomlasztó és fenyegető.

Hón alá szorított laptoppal vágtázni az induló busz felé, "lovagi torna 2014". Ha szerencséd van, út közben eléd lép egy hölgy, kinek az ütközéstől egy másfél vályogháznyi értékű tapitelefon csusszan ki a kezéből. 

Talán rád néz, talán rá nézel. Talán elmosolyodik (bal kéz azért kutat, megvan a telefon, "huh"), bejössz neki, visszamosoly, pár lépés oldalra-hátra, bizonytalan folyami rákok párzás előtt.

Vágás: a távolodó busz feszíti a távolságot sors és sors, élet és élet között, hogy aztán egy váratlan pillanatban elszakadva belepárologjon a kora délelőtti város szmogos levegőjébe. A "status quo" sértetlen, a visszarendeződés hideg, precíz és végleges.

Lehetett volna... Lehetett volna?

Kiestem már a kosárból, elég régen. Mondjuk - születésem pillanatában. Akkor az, ott nem tűnt kosárnak, ezek szerint mégis, átvitt értelemben. Bár, hogy hova, azt nem sejtem még ma sem...

Valami nagyon elcsúszhatott, ebben biztos vagyok. Vannak emlékeim, hogy a köldökzsinór belőlem indul és bennem ér véget, ami gyanús.

Zárt az áramkör, kisült a karma. 

Megtanultam azóta kúszni, mászni, tipegni, pórul, járni, és még aztán. Valamit azonban képtelen vagyok utolérni, amit mások is ugyanígy hívnak: önmagam. Elől valamelyikünk, lobogó szőrzettel és alkatrészekkel, de nem tudom, hogy én-e, vagy - Én.

Fotelban kényelmesen terpeszkedő Ördög, szivarfüstből fúj világokat a terem levegőjébe, most épp az enyémet.

Pedig én aztán mindig, állandóan és becsülettel. Isten látja - a lelkem...- hogy én igazán...

Tolulnak emlékek, már csak ilyenek, féllábú öregasszonyok az SZTK előtt nyitáskor. Hogy aztán úgy tapossák egymást, bele a padlón elfolyó reménytelenségbe, a kíméletlen versengés darálójába.

Jönnek a gyermekkori szerelmek, a papás-mamások, az ártalmatlan vallomásoktól csillogó gyerekszájak. Köttetnek az elképzelt, ezért felbonthatatlan esküvők, gyűlnek a fantomgyermekek a kert végi piszkebokrok alatt.

Kis-Én állandó kép a monitoron, kislányok jönnek és mennek, csillogó  hajfürtök tekerednek egymásba és belém és egymásba és... 

Valami ott, akkor, és talán örökké... Fogoly maradtam, az idő kicsúszott alólam, mint szánkó a befagyott seggű kis srác alól.

Mit játszik el az ember gyermekkorában? Amit nagyon szeretne, vagy amitől szintén nagyon - megszabadulni?

Mit játszottam el én? Azon kívül, hogy az esélyt, mondják többen, mondom...

Mindenki elveszít valamit, valamiket élete során, a szerencsétlenje rá is jön, hogy mit, miket. Persze jóval később (Isten bácsi, pacsi?). A szerencsés - soha. 

Szeretnék ezúttal szerencsés lenni tehát. Csak állni a végtelen országút mellett, hüvelykujjammal büszkén megtámasztva az égboltot, s várni. Várni, hogy majd, most, hogy egyszer...Hogy robog valaki végre felém, aki nem fog kifarolni az orrom előtt lévő útszakaszon, húsz köbméter port a pofámba nyomva...

S nem üt el, ugyanazzal a lendülettel... 

Arra az útra, ahová most én indulok, nagyon kevesen jöhetnek csak velem. Ha egyáltalán. Új földeket felfedezni, új sárkányokkal küzdeni, idegen tájak fáinak tövében, még idegenebb tájakról álmodni.

Felemelem poros batyumat, nem nézem meg, van-e benne valami, s elindulok. Mögöttem és előttem fokozatosan alakul át a táj, dagasztja az idő a teret. Nem tudhatom, megérkezem-e majd valaha és sosem térhetek vissza oda, ahonnan elindultam.

Ámen.

Megint egy szürke hétköznap, ipari szalagról lepottyant tucatdélelőtt. Semmi különleges, semmi váratlan, a nyúl ma is a cilinderben marad. Kedd van, a gyűlölt Hétfő huncut kistestvére, az előző napi, pihenni vágyó lelkekben elindított pusztítás befejezője. Szombat papa már kijózanodott, de még messze van, erőt gyűjt. Vasárnap mama pedig állandóan azzal van elfoglalva hogy mi is kerüljön az ebédlőasztalra. Ami végül is teljesen mindegy, mivel minden egyes „output” teljesen egyformán néz ki. Afrikai serdülő focicsapat a zuhanyzóban, madártávlatból. Kedd pedig, aki bár nem a legkisebbik, de a leglesajnáltabb gyermek, felemás cipőben, összeborzolt hajjal és fényesre izzadt homlokkal rohangál a Hétfő által hátrahagyott romok között.

Mégis, van ebben a napban valami rejtett misztikum, valami megfoghatatlanul sejtelmes, borzongató. Mint a házat alkotó számtalan, egyforma téglában, melyek látszólag tökéletesen semmitmondóak, egyformák. Néhány mögött talán mégis ott van a befalazott kőműves, aki elfelejtett két csempe közé fugát kenni és most - kozmikus léptékben mérve is – igen hosszú büntetését tölti. Lóg valami a levegőben, amit nem látni a bárányfelhőktől és az alatta terpeszkedő szmogtól. Az ilyenkor levegőben lógó dolgok általában agyonhajszolt postás képében szoktak materializálódni, aki olykor álmodó Buddha ábrázattal nyújt át egy újabb fizetési felszólítást, máskor annyi ilyen-olyan, teljesen haszontalan papírt/reklámot/kopogtatócédulát töm a postaládába, amennyivel egy komplett boszorkánycsaládot meg lehetne máglyán égetni.

Hiába a különös előérzet, ma minden a megszokott mederben, minden részeg ugyanabba a sarokba vizel és minden légy ugyanazt a röppályát írja le, mint előző nap. Az órán a nagymutató egyre több kört ver rá a kismutatóra és ez engem egyre jobban nyugtalanít. Amint eltapsolják a délután két órát, munkába kell indulnom. A munkába menetel még magánál a munkánál is rosszabb. Ahogy távolodik a (nem) meleg, (nem) családias, (de legalább) otthon, úgy közeledem valami felé, ami még szürkébb, még kiszámíthatóbb és még unalmasabb, mint a hét összes napja együttvéve. A munkába menetel az a negyed óra, amikor még a Teremtő is magamra hagy, mint felelőtlen apa a még úszni nem tudó fiát a mély vízben. A munkába beérve jön a legszörnyűbb, legkegyetlenebb rész, az utolsó 20 méter, mikor elégedetten vigyorgó, fesztelenül cseverésző, éppen távozó kollegák erdelyében kell utat vágnom magamnak, „ kitartás, haver”, „jó (hosszú) műszakot neked, hehe”, „készülj, kemény délelőtt volt”, „ majd én iszok egyet a nevedben is, okés?”. Épp ilyenkor nincs soha egy felhőkarcoló, amiről levethetném magam. Vagy legalább egy vonat, ami elé.

A délelőtt szépen lepergett és hacsak nem lesz vihar a homokórában, pár percen belül indulnom kell. Ennyit a pár percről, minden bekészítve, kaja, esőkabát, némi apró vészhelyzet esetére. Sztoikus nyugalommal cammogok ki a szobából, le a lépcsőn, fel a lépcsőn (nem azért, mert elfelejtettem valamit, időhúzás), de az égieket ma nem lehet átverni. Halálraítélt vagyok, aki sohasem küzdött igazán azért hogy megússza a kivégzését. A bicikli az én guillotine-om, a Pokol ma meghosszabított nyitvatartással üzemel. Ím, megérkeztem hát, príma bringám előállt, ám ahogy elkezdem tolni mintha sántítana szegény. „Tudom haver, én is oda kívánom ezt az utat, ahová te” Ám a helyzet sokkal prózaibb, pontos klinikai megnevezése hátsó defekt. Szép lassan elindulok hát gyalog, eredeti úti célom felé, s egy hatalmas, felszabadult sóhaj kúszik fel a közeli házfalakon.

Ma olyan dologról kell írnom, ami nem történt meg velem az elmúlt napokban. Mert ha ezzel ellentétesen cselekszem, azaz megemlítem a "***********" tanfolyamot, félő hogy felkerülök Dr. Csernus Imre, Szendi Gábor és még jó néhány "rettegett" pszichológus feketelistájára. 

Legalább mindenki velem akar majd dolgozni, én leszek a pszichiátria celebje.

Állítólag megérzi az ember, ha felkerül eme listák valamelyikére. Vagy bármilyen listára. Ahogy végigserceg a papíron a toll, úgy ég bele a bőrébe is.

"Nem normális".

Erről egy könyv jut eszembe, ami nem különösebben jó, nekem azért tetszett. Nem szeretnék a kályhától indulni, eleve nyár van, tehát. Két ország háborúzik benne, azt hiszem. Mindez a képzeletbeli, de gyanúsan "coming soon" 3. világháború után történik. Az egyik ország egy nagyon békés hely, nincsenek fegyverek, meg gépek és a nők vannak vezető pozícióban.

Van tehát kötelező fodrász-, manikűr-, pedikűr-, valkűr- és egyéb kűr oktatás minden iskolában. Valamint nincs foci és sör, ami véleményem szerint pár héten belül végez a 3. világégés maroknyi férfi túlélőjével is. Nem olvastam, na de...

Szóval, eme országban a bűnösöket bűnük súlyosságának függvényében megbélyegzik a homlokuknál fogva. Tudom, hogy nyelvtanilag helytelen, de így még senki sem írta, legyek már én is első valamiben, amacskarúgjameg!

A dologban az a vicces, hogy ez a festék jó pár évig nem kopik le. Szép. Eszembe jutott már, hogy ki lehetne ezt próbálni itthon is, de legyünk azért emberségesek. Honnan szerzünk ennyi festékanyagot, másrészt ki vállalná, hogy 24/7-ben emberek homlokát bökdösse?!

Nem tudom, semmirekellő írókat is megjelölnének-e ily módon, én azonban roppant óvatos példány vagyok. Pálinkát is csak lezárt üvegből, mindig.

Értsétek, úgy, ahogy. Én most szépen elbújok és magamra húzom délutánt, uff!

A hetek óta tartó éjszakázás kezdi megtenni a hatását, vagyok annyira vastag, mint Terence Hill és látok annyit a világból, mint Bud Spencer. Még néhány hónap és egymagam leforgathatom a "Az ördög jobb és bal keze" újabb részét. Nem írom, hányadikat, mert hirtelen nem jut eszembe és új lapot kellene nyitni hozzá a böngészőben. Jelen állapotomban ez olyan összetett feladat lenne, mint Fekete Pákónak elrapelni egy Eminem-számot.

Idekinn most szenzációs idő van, otthon viszont nem, amit nem értek. Általában fordítva szokott lenni, de miért nem lehet egyszerre mindkét helyen jó idő? Mintha valami gigantikus dunnaként működne a dolog, ha itt lenyomják ott feljön és köszönöm, viszont. 

Az angolok úgy szokták felkonferálni a várható esőt, hogy "shower", azaz zuhany várható. Eleinte nem értettem, nálunk miért csak a szokásos szavakat használják, mint zápor, zivatar, eső, estébé. Jobban belegondolva, ha bemondaná valamelyik magyar időjós azt, hogy zuhany várható, a TV-nézők nagy százaléka tigrisbukfenccel vetődne be a heverő alá. 

Aki nem, az pedig ki sem jött még onnan.

Ugye tudjuk, ugye tudjuk...

A legújabb hírek szerint az Eurovíziós Dalfesztivál eseményei után a szervezők tiltakozó levelek százait és komoly fenyegetéseket kaptak a nagyobb férfikozmetikai cégektől, ugyanis drasztikusan visszaesett a kereslet a borotvák, arcszeszek és hasonló termékek iránt. 

Most visszaolvasva látom, mennyire összefüggéstelen zagyvaság lett ez a mai poszt, szóval fejlett intuíciómat csatasorba állítva (bár ez csak teszteletlen, Béta-verzió még), megkeresem azt a szót, vagy mondatot, amire felfűzhető e szétgurult igazgyöngy-kupac.

Elfogyott a pisztáciám.

Rágcsálnivaló nélkül üzemképtelen vagyok, a legközelebbi viszlát!

U.i.: Idő?