joyxpect

 Az előző hét még az EB-re jutás eufóriájában telt, azt a hétfőt például nyugodtan lehetne visszamenőleg törölni a naptárból - sokan fel sem keltek az ágyból a hosszú vasárnap éjszaka után, sokaknak talán keddig is eltartott az a vasárnap éjszaka. Azonban itt az ideje (nem félre, hanem) továbblépni. Az élet, az ész nem áll meg - bár utóbbi napjainkban egyre nehezebben vált fel kettesbe. 

Aki még nem halt meg, az öregszik, hogy aztán meghalhasson, a Föld pedig robog tovább sötét, hideg és értelmetlen útján, magjában tovább hányják a szenet az örök munkára kényszerített, névtelen szerencsétlenek.

Mielőtt bárki az ellenkezőjét vélné, ez egy pozitív poszt lesz. Sőt, van.

Sajtos pogácsa, liszt nélkül. 

Mikor ezen sorokat írom, épp az éjszakás műszak felénél tartok. Odakint már harapni lehet a sötétséget, de szerintem nem érdemes, mert visszaharap. Szinte látni a házak körül lebegő álombuborékokat, a csendes éj mini bárkái mint viszik a pihenni vágyó lelkeket valahová, ami "mindegy, csak el innen" van. 

Mint önmagam szerkesztője, itt kérek egy kis helyesbítést, köszönöm: csak a legelső bekezdést írtam azon éjszaka, ott és akkor. "Most" egy újabb műszak előtt állok, megint indul az öt nap virrasztás. Remélem, az étkezde ablakán kinézve ismét látom azokat az álmokat, a szépeket, a rémeket, amire emlékeznek és azokat is, amelyekre nem. 

Nézem őket, és vigyázok rájuk. Vagy ők rám. Ki tudja...?

 Angliában élek, és nagyon érdekelnek a megmagyarázhatatlan jelenségek, szinte adja magát a téma - kísértetjárás, szellemek, a "zörgős-kopogós" társaik, ésatöbbi. Tehát új blog, új bejegyzés, új kezdet - egy jó régi történettel...

Talán ismerős sokaknak a londoni 50 Berkeley Square, bár nem tudják, honnan (borzong, borzong). Az épület a Kensington Gardens mellett, és a Green Park metrómegálló közelében található - amennyiben valaki szellemvadász ambíciókkal rendelkezik és szeretné a helyet felkeresni. Igaz, napjainkban már nem valószínű, hogy néhány száz régi könyvön és egy-két morcos/nem morcos alkalmazotton kívül bármit is találna ott, de erről majd később. Íme egy kép a XIX. századból:

And now:

Semmi rendkívüli, igaz?

Pedig már a XVII. századtól kezdve jegyeztek itt fel különös, megmagyarázhatatlan eseményeket. Az 1700-as években egy Adeline nevű kislány élt itt az (állítólag) eléggé "intoleráns és félreszocializált" nagybácsijával, aki mellett a kislény állandó rettegésben élt. Egy napon, mindezt megelégelve megpróbált megszökni a gonosz és csúnya és kövér (gondolom, de ijesztő kombi lehetett volna, nem?) rokon elől, ám az ablakpárkányról kissé hamarabb sikerült leereszkednie a tervezettnél. Ha nem is fasírt, de igen - úgy. Állítólag azóta többen is látták, amint az ablakban, vagy éppen a párkányon lógva zokog. Hátha a következő ugrás sikeresebb lesz...

Megvan az első visszatérő szellemünk, de a dolgok még csak ezután kezdtek felpörögni London központjában. Az 1800-as évek elején az egykori miniszterelnök, George Canning otthona volt a ház. Aztán a történet itt "kettéhasad". Sok akkori vélemény, szemtanú, szomszéd szerint a ház a század nagy részében üresen állt. Charles Harper 1913-ban kiadott "Haunted Hauses" című könyve szerint viszont sűrűn váltották egymást a lakók: Miss Curzon, aki szép, kerek 90 évig dagasztotta e sárgolyót, majd Mr Myers. Utóbbi esküvőre készült, beköltözött, bebútorozott, aztán szép lassan megőrült - miután a leendő ara faképnél hagyta. A szomszédok szerint bezárkózott a lakás legkisebb szobájába, senkivel sem volt hajlandó találkozni, és csak éjszaka látták a többi helyiségben is, egy ide-oda járkáló gyertya "képében. 

Mindenképpen figyelemre méltó, hogy a 50 Berkeley Square igazán hírhedtté Mr Myers ott tartózkodása alatt kezdett válni. Myers úr még örülhetett is ennek: olyan súlyosan elmaradt a mindenféle díjak befizetésével, hogy feljelentették. A bíróságon sem jelent meg, mire aztán felmentették - azzal az indokkal, hogy lehet neki elég baja, hiszen szellemjárta házban él! Érti ezt valaki?

Szerintem van itt valami, ami nem is annyira "para". Ugye, Mr Myers?

Ha eddig rossz híre volt, a következő években, évtizedekben ez a lehető legrosszabb lett. Annyira, hogy állítólag "nem-hivatalos" bátorság érdemrenddel tüntették ki azt, aki legalább egy éjszakát el mert a házban tölteni. Az emberek többsége nagy ívben elkerülte, páran azonban nem törődtek a pletykákkal.

Talán kellett volna...?

folyt.

Hogy a nagy humorista, Matisz nagypapa tollaival ékeskedjem: "E öröm...e bódottád!!" Ez tényleg az! Nem szeretnék nagy szavakkal élni, de...fogok.

Őrület. Hihetetlen. Fantasztikus. Felemelő. 

Szinte még most is alig hiszem el, hogy körülbelül fél év múlva a magyar válogatott itt lesz:

Na jó, lassan már kezdem hinni, kezdek felriadni abból a kellemes "sokkból", ami az elmúlt napokban ért engem. Valamint minket, minden magyar futballszeretőt (és nem szeretőt is, akár). Nem szoktam hozzá, ehhez a fajta sokkhoz nem. Az ellenkezőjére volt már példa, nem is egyszer az elmúlt tizen-huszon-harminc év alatt. 

Amikor 1997-ben a Franciaország felé vezető utat a jugók zárták le sorompóval, méghozzá eléggé durván...

Mikor a kétezres évek elején a Gellei-csapat úgy ment Lettországba, hogy ha nyer, minden bizonnyal pótselejtezik. Aztán nem, hogy nem nyert, de igen csúnya verés lett a vége (nemcsak verés, Verpakovskis is LETT)...

Mikor pillanatokon múlt, hogy 3 pontot szerezzünk, valamint némi fórt a románokkal szemben, de jött Chipciu...

Mikor rendszeres volt, hogy jött a Sárga tengeralattjáró, vagy taxi, vagy akármi (nekünk inkább veszedelem), egy bizonyos Ibrahimoviccsal a volánnál, és vele együtt ment a VB, vagy épp EB álmunk...

Voltunk már közel, és nagyon közel, és nagyon nagyon közel, és...

Tegnap, a percek múlásával pedig minden egyes perccel egyre közelebb és közelebb, de a megnyugvás csak nem akart jönni. Valahol legbelül bíztam, hittem, teljes szívből szurkoltam, de örülni nem mertem, egészen a lefújás pillanatáig nem. Utána viszont...

Van erre egy közhelyes kifejezés, hogy "mintha gátak szakadtak volna át". Azt hiszem, ez lehetett az az érzés!

Azt nem mondom, hogy gyerekkori álmom teljesült ezzel, hiszen kisgyerekként (bármily szörnyű is így rágondolni), nem érdekelt a magyar foci, sőt, általában a foci nézhető verziója. Csak játszani szerettem, de azt nagyon. Úgy húsz éve azonban elkezdett érdekelni, megismertem a múltunkat, sajnos az akkori jelenünket is, és bíztam egy szebb, sikeresebb jövőben.

Minden sorsoláskor lelkesített a "na, talán majd most, végre sikerül", aztán minden alkalommal csalódnom kellett. Ahogyan Böde Dani frappánsan mondta, hát "pofára estem, mint a zsíros kenyér". És velem együtt még magyarok milliói ugyanúgy, ugyanolyan sajgó szívvel.

Most írhatnék arról, hogy miért olyan fontos ez, hogy miért ennyire nagy dolog a nemzeti focicsapatnak szurkolni egy világ- vagy kontinenstornán, de - hogy őszinte legyek - fogalmam sincs. Ez már több, mint sport, sokkal, de sokkal többről van itt szó! Pszichológus legyen a talpán, aki a jelenséget megmagyarázza, de annyira nem is érdekel. A lényeg:

A meccs előtti/közbeni/utáni felvételeket nézve a hideg futkosott a hátamon, szerettem volna ott lenni a stadionban, a stadionnál, és együtt örülni, tombolni a több ezer boldogságtól megmámorosodott szurkolóval! Sajnos ezúttal nem tudtam, de majd jövőre az EB-n! 

Maradt a cikkek, videók, kommentek vadászása, minden, ami a meccsel kapcsolatban csak megjelent az interneten, és a fantasztikus érzés, hogy legalább a jövő nyárig ez a kis ország futball lázban fog égni, meg fog őrülni, minden piros-fehér-zöld "színű", fociszerető szív izgalomtól pezsgő vért fog pumpálni. 

Ezt már nagyon, de nagyon megérdemeltük! Köszönet nektek fiúk, mindenkinek, aki hozzátette a magáét, és ne feledjétek - az igazi kaland még hátravan!

HAJRÁ MAGYARORSZÁG, HAJRÁ MAGYAROK!!

Már három hete nem írtam semmit, és ezen szavakat pötyögve az jut eszembe: ugyan mit írhatnék most, miután közel másfél hete vagy ülök, vagy állok (a mához közeledve egyre sűrűbben váltogatva ezen állapotokat). Nem történt semmi, az is ritkán, körülményesen és vontatottan. Szinte alig mozdultam ki a 6 fal közül (mivel ez puccos hely ám, padló, meg plafon is van), csak csendben épültem magamnak, mint a 4-es metró annó. Szerencsére nem hiába, mert napról-napra jobb. Sőt, sőőt, már egy rövidebb-hosszabb séta is becsúszik, viszlát, bokaficam, viszlát, hobbit láb!

A másfél hét alatt írhattam volna orrvérzésig, jobbról balra, balról jobbra, angolul, ék- és éktelen írással, bárhogy.

Nem ment. Nem, és nem.

Még csak odáig sem jutottam el, hogy "na majd most én jól leülök és akkor...". Értékén kell kezelni az írást, mint tevékenységet, mint alkotást, és a megfelelő polcon a megfelelő helyre kell tennem ezt a blogot is.

Van egy történet, amit folytathattam volna, ha a szereplők nem ugranak fejest a kanálisba, húzzák magukra a takarót a reggel 8-as óracsörgés után még este 10-ig, aztán tovább. Már aki még él közülük, persze, a többieknek most ezt elnézem. Elvesztettem őket, ők pedig magasról-telibe-engem, nem súgják meg, hogy mit akarnak, hol és mikor.

Nem segítenek.

Régen éreztem már ennyire - itt még talán soha - hogy ez a kis elmaszatolt, jellegtelen város is lehet a legcsodálatosabb világ, amit jó lenne látni és nap, mint nap megélni. Csak egy hét "próba-rokkantság" kellett hozzá, hogy ne tudjak kimozdulni ebből a 5-6 négyzetméteres gyufásdobozból, ami még ilyen minőségében drága is. Nem beszélve a fantasztikus kilátásról a szomszéd házakra, miknek köszönhetően valószínűleg én írom meg a Szürke ötven árnyalatát, ha meg nem előznek.

Legalább néha egy-egy macska feldobja ezt a lehangoló összképet. Esetleg macskák, kettő bőven elég és már olyan balhét zavarnak le az ablak alatt, mihez képest a Jerry Springer Show legdurvább veszekedése könnyed, délutáni gyerekműsor.

A nyáron otthon megfogadtam, hogy napi szinten naplót fogok írni. A dolog annyira bejött és működik, hogy ezúttal szeretnék megfogadni még valamit.

Hogy soha többé nem fogadok meg semmit.

Na ide egy pecsét, vagy bélyeg (neee, azt..khm), vagy plomba.

Ettől a perctől indul hátralevő életem, mit indul, pörög, mint a gázóra télen, ha nem is gyorsulok 5 mp alatt 100-ra, de...

Remélem, a 100.-ig sikerül felváltanom legalább kettesbe...

 Coltonnak szerencséje volt, alig tíz percig gurult a városközpont irányába. mikor meglátta a lányt. Egyedül, megfontoltan lépkedett. leszegett feje egy pillanatra sem emelkedett fel, nem nézett egyetlen kirakatra, egyetlen szembe jövő járókelőre sem. A férfi biztos volt abban, hogy ő az. Szíve mintha gyorsabban kezdett volna verni, keze pedig szorosabban fonódott a kormányra. 

Mi az ördögöt csinál itt, miért követ egy vadidegen nőt? 

Zavarba jött, aztán eszébe jutott a boltban faképnél hagyott duci lány, és megsajnálta. Nem akart semmi rosszat, kedves volt, ő pedig... 

Egy tuskó.

Az eddig halkan duruzsoló rádiót feljebb csavarta, Neil Young kezdett bele a "Harvest Moon" című számba.

Maya nagyon rosszkor zavarta meg, ha ott tud beszélni a vörös hajú lánnyal, ha akkor látja az arcát, ha... 

Ha-ha, a túl sok ha.

A lány még jobban lelassította lépteit, közelebb ment a falhoz, és elkezdett a táskájában kotorászni. 

Közel van a lakásához, vagy elfelejtett volna valamit? Colton a lánytól úgy húsz méterre az út szélére húzódott, leállította a motort. Végigsimított a nadrágján, aztán mélyebbre csúszott az ülésben.

A lány telefont vett elő, a másik fülét egy ujjával bedugva beszélni kezdett. 

A rádióban Neil Young átadta a mikrofont a Soundgardennek, amit Colton ezúttal túl hangosnak és zavarónak talált, ezért ismét lehalkította. 

Szinte már egészen besötétedett, az utcán átvették az uralmat a többé-kevésbé hivalkodóan villogó neonreklámok és az útszéli lámpák. Egy csepp, majd kettő, aztán egyre több terítette be a Ford szélvédőjét, ahogy elkezdett csöpögni az eső. 

A lány mindössze két-három percig beszélt, néha kihalászva az arcából egy hajtincset, amit a feltámadó szél odafújt. A férfi ezúttal, bár kissé messziről, de tisztán látta azt az arcot. Különösebb érzelmet nem tudott róla leolvasni. A lány néha a lába közt lévő szatyorra nézett, tekintete végigsuhant a járdán, és az előtte elsétáló embereken. 

Nem lehet túl fontos ez a beszélgetés, valamint egyedül van, nem siet...

Colton kiegyenesedett az ülésben, maga felé fordította a visszapillantó tükröt, és összeszűkült szemekkel belenézett.

Mikor, ha nem most? Egyszerűen kiszáll a kocsiból, odamegy és azt mondja, hogy mintha már látta volna valahol, még mielőtt a boltban - elég gyenge, mi több, rém gyenge duma, de jobb nem jutott eszébe - és csak arra gondolt, azaz, csak annyit szeretne,...

Mikor megint odanézett, a lány már ismét úton volt. Célirányosabban, gyorsabban lépkedett, mint telefonálás előtt. Néhány méter után balra fordulva eltűnt egy keskeny utcában. Colton gyorsan becsapta maga mögött a kocsi ajtaját, és a lány után ment. Sietségében majdnem orra bukott egy nagyobb repedésben. Épp befordult a kis utcába, amikor meglepetésében majdnem felkiáltott. 

A vörös hajú lány állt előtte, karjait összefonva.

  - Halljam, miért követ engem?

folyt.