joyxpect

Azért abban van valami ijesztő, mikor az emberben lángocskát kerekít az érzelem gyufája egy Bryan Adams szám hallatán. Egyéb esetben azt írnám, felemelő, hát ez egy francot az, csöppet sem az. Talán annyira, mintha valakinek Fekete Pákó jelentené a fő motivációt énekes karrierje beindításához.

Szóval most meg vagyok ijedve. Nem nagyon, csak eléggé. 

A napokban történt a munkahelyen, mikor egy, a 24 és fél órában a kilencvenes évek zenéjét toló rádión felcsendült Ádámunk örökzöldje, az "Everything I do, I do it for you". Angolul nem tudóknak a cím tükörfordításban: "Irtó kanos vagyok és bármit megtennék, hogy..."

(Gyerekek, új év van, nem írunk egyből ilyesmit, hogy "kisíííípol").

Még nem olyan régen én is bármit megtettem volna, hogy e szám hallatán gyorsabban terjedjek a fénynél és lehetőleg minél messzebb a hanghullámok forrásánál. Ezúttal éreztem, megmozdult valami. Határozottan éreztem.

Lassan felállt. Megfordult. Beleszimatolt az emésztődő fehérjéktől zaccos levegőbe. Szinte éreztem, nedves orra hogyan csiklandozza a májam. Vagy a vesém. Vagy a szívem. Nem tudom, melyik van ott lenn, tíz óránál.

Megfoghatatlan, hálátlan és utálatos dolog a nosztalgia, bizony az. Most is itt van tudom, itt lapul valamelyik bokorban vagy szorosan a házfalhoz simulva. Lesben áll, fényképeket készít rólam és a környezetemről, videóra veszi még azt is, milyen zenére hugyozom éppen és ritmusra-e.

Aztán évek múlva, a legváratlanabb pillanatban bebukfencezik a nyitva hagyott szobaablakon és az orrom alá tolja régi idők hál' Istennek ill. sajnos elfeledett dokumentumait. 

Arra azért még emlékszem, amikor tátott szájjal bámulom, amint a "You could be mine" klipjében Arnie "T2" Schwarzi fúrja át magát a tömegen, hogy aláírást kérjen a Guns 'n' énekesétől, gondolom, gondoltam. Valamint arra is, hogy egy nemrég használt felmosórongy állagú hajat lobogtató tag üvölt egész közelről a kamerába, miközben a takarító bácsi a munkaeszközével pogózik. 

"Ájm szó sztyúúúúúpid, end kontéjdzsösz, hír vi ár ná, entertéjn ösz"

Bryan Adams urat viszont nem vártam, már nem. A fent említett szám klipjére azért emlékszem, elsősorban Robin Hood/Kevin Costner miatt, szóval kedves "Blájön", bocsi.

Azaz dehogyis...

Vészesen galoppozva a 31. felé egyre gyakrabban és szemtelenebbül tolja elém farát mindaz, ami - mondhatom így is - az "elmúltnyócév" előtt volt. Húszas éveimet enyhe szívfájdalommal, de viszonylag nyugodtan dobnám ki a szemétbe, ha már épp meg nem tettem. Azok a 90-es évek viszont... 

A boldog gyermekkor, MTV és német RTL, "pávör réndzsörsz" és Szomszédok. 

S csak a játék, a játék határok nélkül.

      - Tedd ki nyugodtan, majd én levágom!- röfög a Doki, s én kiteszem és ő levágja. „Mától fogva rövidebb lélekkel” simogatom szórakozottan a csonkot és belesüppedek a délutánba. Ilyen délután nincs minden nap, minden másnaposságra gyógyír, minden péniszt megnövel és felsegíti az útkereszteződésben elgázolt nyugdíjast. Még látom, hogy Doki visszaint, majd rácsavarodik egy szürke házsarokra.

Így hagynak el engem, mint gyalogok a királyt egy sakkpartiban, egyik a másik után. A város gondozatlan, szétmálló temető és minden házsarok egy irigy, közönyös fejfa. Itt csak számomra halnak meg emberek, s nem úgy, ahogy meghalni általában illik. Az is lehet, hogy itt mindenki más halhatatlan, - engem leszámítva, még szép- esetleg dimenziót vált, ki lefelé, ki felfelé (na azért...). Engem meg itt hagynak mindig, Olümposz tövében kucorgó halandót aki nem az ambróziából szeretne enni, csak egy kávét kér. Nyakig vagyok a homokba temetve, és pechemre fejjel lefelé.

Nincs kiút innen, erre már magamtól is rájöttem, bár nem kellett volna. Ahova nem jönnek, onnan el sem lehet menni, legfeljebb fizikailag. Terpeszkedő, kövér paca a földrajz atlaszban, nemcsak álom, de valóság-csapda is egyben. Régen még azt gondoltam, hogy majd én innen, majd oda és majd úgy. Aztán a realitás lerántott, mint WC-lehúzót a kosárladba-hólyagú alkesz a tizedik sör után. Bárki, aki érintkezésbe kerül iszappal, ráadásul ekkora mennyiségben, menthetetlenül röfögni kezd és angyalkát fekszik a trágyakupacba. Legalább zsírom lenne több, akkor meglőnének, elvégre ez is a kommunikáció egy formája.

Fej, comb, dagadó, s már állnak is sorba a szafttól és ketchup-tól Joker-szájú városlakók „ebből három szeletet, legyen szíves” bökdösi combomat a testnevelőtanár „szebb, húsosabb nincsen?” mutogat elégedetlenül a szomszédasszony, miközben a Doki monoton, súlyos csapásokkal darabolja azt, amit még lehet. Hentes-matematika, a végtelenségig osztható vagyok és mindig van maradék.

A Dokiban még van annyi (igen, pálinka is, de most nem arra gondolok) „mai rendkívüli akciónk” üvölti a repkedő csontszilánkok közül „ a szívet ingyen viheti az első, csak tessék!” és kerülgetik azt a szívet, és szagolgatják és méregetik és aztán megy mindenki tovább, érdekesebb porció után kutatva. Végül is nem nagy darab, de azért... A falánk óriáskígyó csak mászik be az ajtón, tekereg, hízik a pultok között, a Doki pedig fáradhatatlan, csap, csap, sóhajt, csap, orrot töröl, sorminta. Majd mikor minden más, a szíven kívül elfogyott, s az utolsó vevő szélkakasként forgó fejjel tipeg oda a pulthoz, a Doki teljesen fellelkesedik „a szíven kívül minden más már elfogyott, hozhatom magának uram?” és már gondolatban szépen le is méri, be is csomagolja...

„Tessék megmondani, holnap hány órakor nyitnak?”

Oldalba hugyozott hóember vagyok, március közepén.  

Ki

Megöl engem Anglia, érzem megöl, ha hagyom.

Ahogy valamely görög filozófus mondta volt - akinek valószínűleg nem volt semmilyen devizahitele - "az a biztos, hogy semmi sem biztos". 

Biztos?

Új lakó érkezik Üszköspaszuly 8. szám alatti angliai otthonunkba, az egyik szoba már lassan két hete üresen áll. A kiválasztott már idén az ötödik lesz a sorban, a többi elment/elment/elment/eltűnt. Bár először ez utóbbi is elment, aztán tűnt el.

Ha őszinték akarunk lenni. Akarunk?!

Pedig kedveltem, egész korrekt volt az örmény. Merthogy örmény volt, aki egyébként Litvániából jött Angliába dolgozni. 

Syntax error.

Mindenki húzza meg a hozzá legközelebb elhelyezkedő, folyékony halmazállapotú anyagot, aztán folytatjuk.

Így jártatok, kell a WC-n internetezni...

Sokáig nem szólt egy szót sem hozzám és én ugyanebben a stílusban válaszoltam neki.

Aztán a harmadik mondatom persze, hogy az "és szeretem a System of a Down-t" volt.

Kiszámítható vagyok, belátom. Néha elképzelem azért, milyen lenne teljesen összekevert génekkel ébredni, a hónaljammal beszélnék mondjuk és az orromon pattogva mennék le szalonnáért a boltba. 

Megölöm Angliát, ha hagyja.

Komoly reakciót nem váltott ki belőle, hogy megemlítem neki országa egyetlen ismert bandáját (számomra ismert - a szerk.). Még ő maga is úgy nézett ki, mint egy ex-System-es, akit a második koncert után kirúgnak a zenekarból, mert józanul megy fel a színpadra.

Volt bennem némi félelem, amikor mondtam, hogy magyar vagyok. Ha megindul a magyar -Magyaroszág - Orb.Viktor - baltás gyilkos(made in Azerbajdszán) tengelyen és meglékel a krumplihámozóval... 

Komoly szintlépés sem jött össze, "milyen volt a munka?" "sorry?" "szabadnapod van?" "asszonygyerek?". Két hete elköszönt és azóta semmit sem tudni róla.

Remélem, csak tőlem, tőlünk, nem az élettől.

Lakótársaim találtak utána kannabisz illatú füstölőt, ami legalább oly gyanús, mint egy kinyomtatatlan erkölcsi bizonyítvány.

A szoba azóta üres és várja következő áldozatát.

Várakozó, koplaltatott gyomor, megemészt és aztán ugyanúgy kiköp, csak közben lezabál áldozatáról némi pénzt, időt és aztán lágyan meghinti poratkával.

A lábam be nem tenném oda. Maximum akkor, ha már nem a testem szerves része.

Voltak már többen is megnézni, ők nem tudják, nem értik, nem érzik... Nincs mese, itt nem a potenciális szerencsétlen dönt, hanem a szoba, ami a padlószőnyegen hagyott lábnyomból feltérképezi az illető DNS készletét, elő-, utó-, nemi- és egyéb életét, aztán választ.

S jaj annak, akit...

Rájöttem a virtuális megtermékenyítés lényegére: ismerkedős üzenetekkel kell teleszórni a Mátrixot, aztán hátha a kis "nulla-egy" spermiumok utat találnak egy "soknulla-sokegyes" petesejthez. Aki remélhetőleg nem úgy  fog kinézni, mint Marilyn Manson ébredés után.

Másra nem jöttem még rá az elmúlt egy-két hét alatt, szóval meg kell becsülnöm, kis lépés az embernek.

Nekem meg egy hosszú jönne most jól, de nagyon...

Hiányoznak az igazi tanítók ebből a világból és ez borzasztó. Itt vagyok külföldön, egy egykori nagyhatalom bokájába kapaszkodva hányom egymásra magam mögött a kilométerköveket. Hízik a szobor, a felejtés szobra, a léket kapott haza szobra. A zenekar pedig rázendít megint, újult erővel, úgy tör át a zene a kőfal résein, mint kötőtű a készülő pulóveren.

Nem mehetek, még nem...

Pedig ez itt egy szellemi sivatag, ahová a koronájukat vesztett fákat dobálják le repülőgépről, a helyi fák pedig úgy nőnek, mint egy kulcslyukon áttolt gyufaszál, kiérnek a szabadba, aztán eldőlnek.

Jó érzés gyökérnek lenni néha, legalább.

Itt semmi esély arra, hogy megjelenjen Zső bácsi, amire otthon pedig oly gyakran volt példa és akitől én rengeteg fortélyt leshettem el az életről. Az Életről. Az ÉLETRŐL. 

Zső bácsi (ez a neve, nem tudom, nincsen, semmi jelentősége, az eleje elveszett valahol, a kezdőbetűk belepotyogtak és feloldódtak egy pohár törköly pálinkába, lehet) mindig megérkezett, amikor meg kellett érkeznie, a kelő Nappal a vállán már ott álldogált a kapunk előtt, arra várva.

Munka, pálinka és sör, így együtt, kézen fogva járt körtáncot az öreg gondolataiban és bármelyik kiszakadt a láncból egy időre, az a rész mehetett a szemétbe, vagy le a WC-n.

Néha délután is meglátogatott minket, olyankor már jobban hasonlított azért egy égnek meredő körzőre, amit éppen használnak. Hosszas küzdelmek árán eljutott a kapuig, és mire odaértünk, majdnem a csengőt is sikerült megnyomnia.

Apámmal meg is állapítottuk egyszer, hogy Zső bácsi miatt érdemes lenne olyan csengőt felszerelni, ami az egész kaput lefedné. Így gyakorlatilag bármilyen jógaállásból be tudna vinni egy sikeres találatot.

Na de...

Meleg szívvel gondolok vissza azokra a reggelekre, mikor hárman (apámmal kiegészülve) megrohamoztuk a közeli erdőt, fűrésszel és fejszével, egy-másfél decis csíkig pálinkával töltött gyomorral. 

S persze a két kerekű, szív alakú, elnyűhetetlen fakocsival.

Dőltek a fák, buktak alá hónapok, majd évek, de Zső bácsi...sohasem. Az öreg is elnyűhetetlen volt mindig, áramoltatta át magán a szeszt becsületesen, de ugyanolyan törhetetlen maradt, mint az a régi, kopott fakocsi.

Ezt pedig apámnak még sohasem mondtam, de már nagyon rég észrevettem: a távozó öregbe kapaszkodó, elnyúlt, szív alakú árnyékot...

Ebbe a visszaérkezésbe most belerokkantam.

Úgy néz ki a jobb kezem, mint egy frissen sült francia kenyér, szerencsére az illata azért nem olyan. 

Két fájdalmas pont között legrövidebb út is egy egyenes, hogy ezt megtudjam, eléggé karakteresen bevertem a bal kis lábujjamat is. 

Ha van ezeknek a dolgoknak jelentése, akkor az első még úgy-ahogy megvan: ne írj, ne dolgozz, te gyökér (remélhetőleg inkább az utóbbira gondolt az égi ZZ Top tag, amennyiben van benne némi ember-, Isten-, vagy bármilyen más -ség).

Na de a kis lábujjam ugyan minek kellett nekik? Még én sem nagyon használom, érthetetlen...

Ezen apróságoktól eltekintve nem fedeztem fel újabb hibát a Mátrixban, az angolok ugyanolyan Whiskey-üveg fejűek, mint ezelőtt, nem lett nagyobb a szobám, kisebb a szobám, a szél itt még mindig szinusz-hullámban fúj keresztül a városon, eccecerá, pampampam.

"Minden nap kibaszottul ugyanaz" kántálja fülembe a "kilenccoloskörmű" banda. Ők tudták és tudják és megmondják, ahogy illik.

A Nap már igencsak a hegycsúcsot hágja, mire nekiülök az aktuális délutánnak. Összekoccantom az evőeszközöket, csilingel a villa, a tányér, "felzabállak-megcsócsállak-kiszarlak", megbízható tengely, melytől eltérni nem szabad, nem illik.

Aztán a megszokott körök, nagy kockában kis kocka elé ülök, táncolnak szemem előtt a nullák és az egyesek, amiből én persze semmit nem veszek észre, bár a dolog nem lesz egyértelműbb.

Így.

Levelek, szocializáló hálók, "társat-itt-úgysem-találsz-muhaha" oldalak, bocsánat, utóbbiból már csak egy, a többit letérdeltettem, aztán belelőttem a virtuális tengerbe, hulljon a férgese. 

Konstatálom, hogy ma sem esett le egyetlen műköröm sem miattam, paff, legközelebb írjon nektek egy csapat kényszerű cölibátusban élő gorilla. 

Isten engem úgy, segélyen.

"Információs forradalom, exponenciálisan csökkenő távolságok", megmondom én, mi tenne igazán jót nektek.

Format c: 

A XXI. század "ámen"-je, virtuális világok almaecetje, ez kell ide. Valóban lerövidültek a távolságok, értelem és téboly között, a legközelebbi Spar és a pszichiátria között, ami azért eredmény.

Egy hete láttam igazi embereket, valódi érzelmekkel, fizikai testtel. Sokkoló élmény volt, elszoktam már tőle. Röhögtek, büfögtek, ettek és anti-ettek, én pedig alig hittem a szemeimnek. Ha kérdeztem, értelmesen válaszoltak, ha tollheggyel bökdöstem őket, "hülye vagy?" odébb mentek. 

Interneten ez hosszú hónapok alatt sem sikerült. Egy hatalmas betűhalmot arrébb hányva egy még nagyobb omlik a helyére. Intelligens elme-lavina, Facebook fekete lyuk. Se ki, se be nem engedi a fényt, egyáltalán semmit, amiben kimutathatók az érzelmek mikroorganizmusai, így pedig bomlasztó és fenyegető.

Hón alá szorított laptoppal vágtázni az induló busz felé, "lovagi torna 2014". Ha szerencséd van, út közben eléd lép egy hölgy, kinek az ütközéstől egy másfél vályogháznyi értékű tapitelefon csusszan ki a kezéből. 

Talán rád néz, talán rá nézel. Talán elmosolyodik (bal kéz azért kutat, megvan a telefon, "huh"), bejössz neki, visszamosoly, pár lépés oldalra-hátra, bizonytalan folyami rákok párzás előtt.

Vágás: a távolodó busz feszíti a távolságot sors és sors, élet és élet között, hogy aztán egy váratlan pillanatban elszakadva belepárologjon a kora délelőtti város szmogos levegőjébe. A "status quo" sértetlen, a visszarendeződés hideg, precíz és végleges.

Lehetett volna... Lehetett volna?