joyxpect

Minden úgy van jól, ahogy van. Mert ha nem lenne így, akkor máshogy lenne és akkor úgy lenne jól. Tehát, mivel így van, ezért törvényszerű, hogy így is jónak kell lennie. 

Deterministának érzem magam, de már kezd hatni az antibiotikum.

Az előbbi gondolatmenetet csak  elriasztás céljából vetettem kijelzőre, illetéktelen személyeknek kívül, és még csak nem is tágasabb, sajnálom.

Azaz dehogyis.

Arra ébredtem ma, hogy tehát vagyok és be kell valljam, sokkoló érzés volt. Gondolom, az is furcsa lesz majd, amikor tehát nem leszek, de azt majd megírom utána, most épp el sem tudom képzelni.

Az azért megállapítható, hogy az Öreg Borotválatlan szerencsére jó napot fogott ki, mikor az embert éppen elkezdte belefőzni a nagy, fekete kondérban rotyogó katyvaszba, hiszen gondoljunk csak bele, milyen súlyos döntést kellett meghoznia.

Persze, ez a döntés nem neki volt súlyos, még szép. Neki aztán édes mindegy, lények jönnek-mennek, ez most ilyen kis csontos izé, előtte hatalmas-húsos-nagyfogú izé, aztán ki tudja, milyen van még és majd még milyen lesz.

Végtelen hatalma azért mégsem lehet, hiszen akkora borotvát még neki sem sikerült, hümm...

Valahol megértem, hova dobná el használat után?

Két opció közül választhatott Ő, anno. Eme kettő pedig: rövidke élet vagy örökkévalóság.

Másszunk be a körme alá és adjunk neki egy nagy puszit, hogy az előbbi mellett döntött. Mert ezt itt, így, az idők végezetéig...

Meg gondolkodjunk már. Egy idő után lenne két Öreg Borotválatlan (továbbiakban ÖB), aztán öt, majd tíz (ebből ráadásul kettő nő), majd csak több, egyre több. És mindegyik feldobná a saját bográcsát, benne a saját kis-nagy csontos-húsos izéivel, mi lenne itt?! Összevesznének a fűszereken, az alapanyagokon, "add ide, az az én kondérom volt", "az enyémet elvették, kuss".

Borzalom.

Jó nekem, neked, nektek, nekik így, pont elég ez a kis rövidke. 

Aki pedig szeretne egy demót az örökkévalóságról, menjen be egy buli után, "frissen kiásott zombi" módban a munkahelyére dolgozni.

Többiek nem kuncognak ott a hátsó sorban...

Tiszteltek!

Alapvetően optimista ember vagyok, szóval attól eltekintve, hogy mind meghalunk nem is oly sokára, szerintem jó helyre kerülünk.

Kivéve talán téged, meg téged. Meg téged.

Az előbb füllentettem, alapvetően pesszimista vagyok, vagyis attól tartok, később halunk meg, mint az előbb említettem. Valamint nagy valószínűség szerint rossz helyre kerülünk. Bumm.

Mielőtt félreértenétek, óh, ti külföldön élők! Az előbbi nem azt jelenti, hogy nemsokára hazatoloncolnak titeket! 

Azért ennyire még Ő sem...

Talán csökken Mországon az öngyilkosok száma, talán nem. Amennyiben nem, az sajnos nem a MINDENKORI érdeme.

Egyszerűen csak gyakrabban robbannak le a vonatok.

Angliában eleinte órákat álltam az állomáson és folyton kimaradtak a vonatok. Legalábbis én azt hittem.

Készültem némi nem túl pozitív kritikával illetni az ottani vasúti közlekedést, mire felvilágosítottak, hogy már vagy a tizedik ment el.

Nekem meg nem tűnt fel semmi, ott mindig erősen fúj a szél.

Annyit püföltem már a farkam csalánnal, hogy úgy néz ki, mint egy egzotikus sütőtök. Méretre sajnos nem, a fene enné meg!

Ilyenkor, amikor beásom magam a pötyögő elé, jó érzéssel tölt el, hogy én mos mennyire fennkölt és jó és tartalmas dolgot csinálok, de. Aztán ki kell ábrándítsam magam, ez is csak egy módja annak, hogy kiporszívózzam a homokot a homokórából.

Duplasemmi. A kígyó egyre nagyobbakat harap saját farkából, mígnem teljesen eltűnik.

Még szerencse, hogy sohasem voltam túl hajlékony...

Akkor hajrá!

Másszunk vissza az online iroda(a)lom látóterébe!

Érzek némi motivációt, miért is? Mert tudom, hogy nem kíváncsi rám senki, nem vár senki.

És ez jó!

Először épp ellenkezőleg gondoltam, majd másodszor és sokadszor is, de ma másképpen látom. 

Ahol nem várnak, onnan nem lehet elkésni. Ott nem lehet nem odaillő ruházatban megjelenni, bőven megteszi az Adiads melegítő és egy pár Niki cipő. Ott nem fognak hamiskás mosollyal félig odaégett sült hússal kínálni. Akit pedig nem várnak, az nem tud rosszkor érkezni.

"Pálinka meg úgyis van mindenhol", így én.

Ha már a motivációt, mint tényezőt említettem, ha tud valaki, küldjön nekem vagy két raklapnyit, komolyan meghálálom!

Mióta az élet értelmetlenségének ténye nagy, kövér seggével elém állt, nem tudok vele mit kezdeni. Mint egy remek ritmusérzékkel megáldott biztonsági őr, jobbra lépek - ő is oda, balra lépek - ő is oda.

Rosszul írtam, az élet tulajdonképpen  nem értelmetlen. Csak nincs értelme. A kettő nem egészen ugyanaz, talán nem.

Szar lehetett Szókratésznek, amikor elfogyott a bor...

Lassú és nehézkes ez az írás, mint a magyar foci válogatott hátvédsora, de itt van. Kinn van már a feje, hasa, s már látom a popóját is. 

Csúnya és esetlen, de az enyém!

Minden jó és semmi sem jó.

Röviden ennyi, kell még valamit írnom?

Nem.

A világ egyik legbefolyásosabb országában élhetek, sokkal több pénzt kereshetek, mint "Otthoniában". Azonban szar az egészségügy, szar a kaja és valószínűleg minden autós meg akar halni, mert szembe megy a forgalommal. 

Most akkor mi légyen, elvtársak?!

Zsebre Tibor úgy kapaszkodik nyakkendőjébe, mintha egy kilométeres szakadék felett himbálódzó kötél lenne. Remegő bal keze bizonytalanul a vizespohár köré tekeredik, benne a víz emeletes hullámokat vet, mire elér a teljesen kiszáradt szájhoz.

Hogy megnyugtassa magát, az jut eszébe, tulajdonképpen ő mennyire szerencsés, mert oda született, ahova. A világ egyik legkevésbé befolyásosabb országába, ahol tucatnyi ember cipője taposhat pármillió ember farkán. 

Ezen halk röffenések között elneveti magát, ami elég hülyén néz ki. Mivel ő ezt nem is sejti, hagyjuk is most magára ebben a nem éppen festővászonra illő állapotban.

Orál. Mert megérdemled.

Blogot írni azért jó, mert: 1. csak, 2. nem rossz, 3. bár hosszú karjai vannak a hatalomnak, nagy tenyerekkel és csontos ujjakkal, mérgesen hadonászó hangyákat nem nagyon akar agyonnyomni. 

Jó tanács tehát minden neurotikusnak és látens neurotikusnak: dobjátok el a nyugikat, Seduxen-eket (pálinkát ne, azt majd én, majd itt lesz a címem, aztán ott és akkor...)! Blogoljatok, írjatok bele a virtuálba, sunyin toljatok telepötyögött kijelzőjű laptopokat a nyakkendős, tokás, körte alakú ostorcsattogtatók borvirágos orra alá!

Terápia kell ide, ilyen, igazi terápia. Ami valaki(ke)t lenyugtat azzal, hogy aztán másvalaki(ke)t jogosan felbasz.

Remélhetőleg, bár még az a világ nem jött el egészen, de már érezni a fuvallatot és ha óvatosan a földre teszed a füledet, hallani az erősödő lábdobogást.

Csak arra az egyre figyelj, nehogy valaki mögötted...

Hát van-e jobb alkalom a visszatéréshez, mint egy számon sem tartott névnap? Ugye, hogy van, de most nem érdekel. Újra itt, teljes életnagyságban, a teljesség élettelenségében. Köztetek, értetek és helyettetek.

Akinek eddig is inkább voltam a háta közepén, mint nem, annak bocs. Viszonylag hosszú távollétemre van magyarázat, nem is kevés. Időhiány, labdarúgó világbajnokság, wimbledoni teniszbajnokság, átmeneti internethiány, mindez finoman meghintve lustaság-reszelékkel, csak hogy mégis.Ezen idő alatt történtek dolgok és nem történtek nem dolgok, ettek, ittak, sok víz lefolyt és elfolyt és kifolyt. Én pedig itt ültem az ablakom előtt és csak néztem, hogyan tologatja az idő a zöldellő, barnuló élet-faleveleket. Szeretek írni, de jól esett egy kicsit szusszanni, kifeküdni a frissen locsolt gyepre és a szemem sarkából figyelni, hogyan pattog a bogyó ide-oda.

Közben pedig elmentem valahova, ahol nem találtam semmit, úgyhogy inkább visszajöttem. Találkoztam ott emberekkel, akik úgy néztek ki, mint egy altatás közben fölém hajoló műtőssegéd, elmosódottan és sejtelmesen. Ugyanakkor nagyon kedvesek voltak és figyelmesek és szeretetreméltók, ha valami rosszról meséltem nekik, összenéztek, majd kezükkel letakarták a szemem és valamilyen ismeretlen nyelven motyogtak. A kötőszavakat tisztán értettem, fogalmam sincs, miért. Mutogattak nekem, amiből rájöttem, hogy kivesznek belőlem innen-onnan összetevőket, aztán hogy tettek-e be helyettük újakat, azt már nem tudom. Aztán kitessékeltek valahonnan, ami nem emlékeztetett semmilyen e világi épületre vagy sörsátorra és azt szeletelték a kezükkel a levegőbe, hogy majd hamarosan értem jönnek. Mire leírtam volna a címemet, eltűntek. Remélem tudták, mit csinálnak...

Szóval, visszatértem, s most a külföldről blogolók lendületével ismét beleszállok hétköznapjaitok kirakatába, na nehogy már. Olyan sok minden nem is történt ezen idő alatt, a kölcsönömet is fizetnem kell és ahogy hallom, drága otthonom sem emelte még fel medicinlabda seggét, hogy elinduljon végre az Ígéret Földje felé. Az imént tévedtem, bocsánat, már el is jött onnan... Most azt sem tudja a szerencsétlen, hogy hol van, fújtat és röfög, bárányfelhőket fingik a legelő fölé és mindent letapos maga körül, amiben esetleg még lenne irány és/vagy élet. Rossz így nézni, sok tehetetlen áldozat próbálja megülni, de még szőre sincsen.

Én meg soha többé.

Ki az az elmebeteg, aki egy mentőcsónakból vissza akar mászni a süllyedő hajóra?

Úgy érzem kifogyott belőlem a tinta, némi utántöltés aztán támadok újra, ismét, menthetetlenül.