joyxpect

Az utóbbi néhány napot valahogy nem érzem igazán a magaménak. Minden folyékony lett, az idő és a tér összezárt előttem, aztán hátat fordított nekem.

Kicsúsztam a saját kezeim közül, csak zuhanok és zuhanok. És hiába várom a tompa puffanást, nem akar jönni.

Pedig ez a vágyam, megérkezni végre, mindegy is, hogy hova. Megérkezni, körbenézni a lebombázott megállóban, aztán elrúgni magamtól a buszt.

Non-stop szédülés az élet, legalábbis ez a mostani. A többiről nem tudok nyilatkozni, itt és most nem. Ha tudnék, sem akarnék talán, ide egy zárójelet tessék, meg ide.

Szédülök, fogalmam sincs, merre van a fent és a lent, a jobbra és a balra. Nagyobb baj, hogy valamelyik nap egy kulturált pub helyett is a fodrászhoz mentem be. Rendes volt, cider-rel nem tudott megkínálni, de felajánlotta, hogy leboronálja a szemöldökömet.

Szerencsére egy jókor időzített gyomortartalom-ürítés ereje kilökött az ajtón, aztán arccal a paradicsomos heringkonzervben ébredtem.

Ritkán van rémálmom, de akkor kapok aztán az élményből néhány talicskával...

Igazi ajándéka az Életnek, ha van egy hely, ahová mindenét visszahúzhatja az ember, mint a teknősbéka. És akkor biztonságban van, ott nem bökdösik hurkapálcával a szemét és nem akarják levágni a lábát.

Legkedvesebb barátommal, aki remek költő és író - ide nem zárójel, de vastagon szedve, tizenhatossal - gyakran üldögélünk egy ilyen helyen, ami náluk van. Hogy hol, azt sosem fogjátok tőlem megtudni, bizony nem.

Az is lehet, hogy még én sem tudom. Földrajzilag nem. "Gulyis, ez eddig rém gyenge. Beszéljen akkor Japán kőolaj-exportjáról, ha szeretne egy kettest". Ez minden vágyam, persze. Meg harminc deka ólom itt be, ott ki.

Én mindig oda találok, nekem ez a lényeg. Nagyjából úgy képzelem el, hogy a zárt ajtót kinyitva előbb a bosnyák piramisokra tekinthetnék, aztán a Hold valamelyik kráterére. Cikázunk össze-vissza, térben és időben, követhetetlenül.

Szóval ilyenkor, náluk, csak beszélgetünk és beszélgetünk. Mindenről és még annál is többről. "Viszont zenét én rakok be", a háttérben búg a hangvilla, s a hangjegyek boldogan posztolnak, ahol kell. 

A mondatokat általában ugyanott húzzuk alá, ami remek szórakozás. Az aláhúzatlan részeken a fölösleg, a hazugság kipotyog, bele az örvénylő Valamibe. Néha fordítunk a dolgon, hullik a hasznos rész, az Esszencia. Marad, ami haszontalan és még néha pár "ö" betű. 

"Ezekből remek parlamenti felszólalás lenne" mosolyodik el, mosolyodunk el. Nincs "és", "vagy", "tehát", "mert".

Minek?

Újra itthon. 

Angliában.

Hálás dolog ezzel a két szóval kezdeni, "újra itthon". Színtelen, szagtalan, nincs benne nafta. Semmit sem mond el az ember aktuális állapotáról, magasságáról, mélységéről. 

A repülőn ülve vártam valamit, amiben mikroszkóp alatt felfedezhetném legalább egy érzésnek nevezett dolog csíráját, de hogy őszinte legyek, az előtte nem sokkal elfogyasztott sült hústól nem láttam semmit.

Ápolt és eltakarodott, már ha volt.

A gép egyre gyorsult, én pedig egy harminc éve praktizáló fogorvos közömbösségével figyeltem a Magyarország domborzatánál kinyitott, távolodó földrajz atlaszt. 

Aztán, amikor eléggé kicsi lett, hogy a farzsebemben is elférjen, szépen eltettem. Persze csak gondolatban, és jól távol a szívtől. Utóbbi még megszánná, amilyen alul edzett szegény és akkor...

Majd jó lesz széltoló angol gyerekeket ijesztgetni, ha másra nem is. 

"Fiam, ha rossz leszel, kapsz egy repülőjegyet CSAK ODA!" 

Előre gyártott pokol bármikor megrendelhető, a hívás nem emelt díjas. Az ördög pedig nem a részletekben, hanem valószínűleg az ajtód túloldalán. 

Ha te vagy az utcán, bocs.

Otthon tartózkodásom kilenc napja alatt elcsúsztam a blogommal rendesen. Gyanús, hogy történetem minden szereplője már rég halott, nincs aki kikapcsolja a kamerát. Én pedig extra tartós, erős és hosszú filmet és elemeket raktam bele. Sebaj, majd átadom a kész felvételt boncmester-tanoncoknak.

Épp ezért írok még egy kicsit, nem ússzátok meg ennyivel! Már aki olvassa, pardon. Talán nem állok olyan rosszul, annyian engem is követnek ahányan a parlamenti közvetítéseket. Sarkig tárt elmével és szemekkel, úgy értem. Eme közvetítésekre remekül lehet velős csontot szeletelni kopott fakanállal, valamint nem kívánatos rokonokat elküldeni oda, ahová mi magunk nem szívesen mennénk. Legalábbis egyelőre. 

Én nem rájuk gondoltam ám!

Itt akkor ünnepélyesen útjára indítom a nap további részét, pároknak jó szinkronsíelést (nem az, amire te, meg te gondolsz, ilyen van, csak figyeljétek a következő Olimpiát!), a többieknek pedig kellemes szabad úszást!

"Minden elmúlik" - keni a bajsza alá az utolsó, eper ízű gombócot a karalábéfejű fagylaltárus, majd unottan tolni kezdi a kiüresedett kocsit.

Minden.

Az alábukó nap láthatatlan ecsettel facsemetét és letaposott, matt zöld füvet mázol a helyére, aztán a panelházak mögé bújik.

Elmúlik.

Piruettezik Szép, szteppel Jó, a közönség szaunát tapsol a terembe. Kipörgetik, felemelik egymást, úsznak a kezeken, repül az átizzadt ing.

Aztán vége. A nézők elvonulnak, a terem kiürül. 

Az öltözőben Szép káromkodva rúg bele az előtte részegen hempergő Jóba. 

Az élet a legjobb rendező, de elsősorban tragédiákban gondolkodik.

Napok, előadások, falánk száj módjára ásító függönyök. S remények. Hogy ez majd, hogy na majd ez. S lelkesít Jó, áriázik Szép, sosem látott koreográfiák, Remény beúszik, taps, taps. 

Elmúlik.

Az elgördülő függönyök vágnak, élesek, mint a svédacél. Összetapadásukban mindig benne van az újrakezdés, a jövő. Szebb és Jobb. 

Azonban a "soha többé" is.

Ez a szürkület szinte sötétebb, mint az éj maga, árny-fogaival hatalmas darabokat harap ki a városból. 

A fagylaltárus izzadva tolja üres kocsiját, mintha legalább is ólomkatonákat árulna. Felpillant egy éltes, megtépett épületre. "S inhaz", sugallja a felirat az egykori, szebb napokat.

Káromkodva rúg félre egy villanykörtével kirakott műanyagdarabot.

Minden elmúlik.

Minden.

Ma olyan dologról kell írnom, ami nem történt meg velem az elmúlt napokban. Mert ha ezzel ellentétesen cselekszem, azaz megemlítem a "***********" tanfolyamot, félő hogy felkerülök Dr. Csernus Imre, Szendi Gábor és még jó néhány "rettegett" pszichológus feketelistájára. 

Legalább mindenki velem akar majd dolgozni, én leszek a pszichiátria celebje.

Állítólag megérzi az ember, ha felkerül eme listák valamelyikére. Vagy bármilyen listára. Ahogy végigserceg a papíron a toll, úgy ég bele a bőrébe is.

"Nem normális".

Erről egy könyv jut eszembe, ami nem különösebben jó, nekem azért tetszett. Nem szeretnék a kályhától indulni, eleve nyár van, tehát. Két ország háborúzik benne, azt hiszem. Mindez a képzeletbeli, de gyanúsan "coming soon" 3. világháború után történik. Az egyik ország egy nagyon békés hely, nincsenek fegyverek, meg gépek és a nők vannak vezető pozícióban.

Van tehát kötelező fodrász-, manikűr-, pedikűr-, valkűr- és egyéb kűr oktatás minden iskolában. Valamint nincs foci és sör, ami véleményem szerint pár héten belül végez a 3. világégés maroknyi férfi túlélőjével is. Nem olvastam, na de...

Szóval, eme országban a bűnösöket bűnük súlyosságának függvényében megbélyegzik a homlokuknál fogva. Tudom, hogy nyelvtanilag helytelen, de így még senki sem írta, legyek már én is első valamiben, amacskarúgjameg!

A dologban az a vicces, hogy ez a festék jó pár évig nem kopik le. Szép. Eszembe jutott már, hogy ki lehetne ezt próbálni itthon is, de legyünk azért emberségesek. Honnan szerzünk ennyi festékanyagot, másrészt ki vállalná, hogy 24/7-ben emberek homlokát bökdösse?!

Nem tudom, semmirekellő írókat is megjelölnének-e ily módon, én azonban roppant óvatos példány vagyok. Pálinkát is csak lezárt üvegből, mindig.

Értsétek, úgy, ahogy. Én most szépen elbújok és magamra húzom délutánt, uff!

   "Klió azt mondta, hogy ma itthon lesz és tudunk beszélni" töprengett az ajtó előtt álló férfi, miután már percek óta kitartóan kopogtatott. Nem ismerte még túlságosan - erre egyetlen alkalom nem igazán elegendő, állapította meg korábban - ám olyan érzése volt, hogy ha a lány azt mondja neki, ekkor és ekkor jöjjön, azt nem csak úgy mondja. Első találkozásukkor nem úgy tűnt, hogy csak szórakozni szeretne vele. Emlékezett rá, hogy az első tíz-tizenöt perc után szinte végig egymás szemébe néztek, az a sötétkék szempár pedig... mindent visszavert, ami nem igaz vagy nem fontos, csak a színtiszta érdeklődést és szimpátiát sugározta. Plusz - akkor is és utána is nyugtalanította a férfit - volt még benne valamiféle kétségbeesettség, "segíts rajtam, különben elveszek".

    A férfi azt biztosan tudta, hogy ő maga már akkor elveszett, menthetetlenül... szerette volna mihamarabb viszont látni a lányt.

    Előásta  farmerének zsebéből a telefonját "már közel tíz perce itt szobrozok és még semmi" sóhajtott. Kihúzta magát, végigsimított láthatatlan nyakkendőjén - egy egyszerű, kék ing volt csak rajta - és először csak, mintha tojáshéjból lenne az ajtó, finoman megkocogtatta, majd egyre erősebben folytatta. Szeme végigsiklott az ajtón, talán egy biztató, növekvő hézagot keresve, aztán a kilincsre meredt. Semmi. 

    Újabb két-három perc tétlenség után elkeseredetten ellökte magát az ajtótól. Egyszer még visszanézett a válla fölött, aztán határozottabb léptekkel száguldott a lépcsőház kijárata felé. Már épp kitárta maga előtt az ajtót, mikor is egy alig hallható neszre lett figyelmes. Mintha koppanás lett volna, ám a hang irányát nem tudta megállapítani. Óvatosan becsukta az ajtót, aztán fülét a félhomály csendjére tapasztva, várt...

    Klió az esést látva ösztönösen az arca elé kapta kezét és nem mert Rolf irányába nézni. Hosszú másodpercek múlva kikémlelt két ujja között. 

     Rolf ott feküdt mozdulatlanul, egyik lába a mellette heverő szék tetején pihent. A lány behunyta a szemét, hogy egy kis erőt gyűjtsön és felkészüljön a legrosszabbra. Mielőtt azonban még kinyitotta volna...

     - Klió, mi bajod van? Minden oké?

   A lány egyre sűrűbben kapkodta a levegőt, s ahogy lassan leengedte arca elől kezeit, Rolf ott állt előtte karjait kitárva, felvont szemöldökkel.

    - Semmi bajom, veled mi történt? Nem... nem történ semmi, jól vagyok. Mitől félsz? 

   A lány még remegő térdekkel, de talán kissé megkönnyebbülve egy lépést tett a fiú irányába. A következő pillanatban azonban meghűlt ereiben a vér. 

   - Semmi bajom, látod. S neked sincs - Rolf hangjában valami nyugtalanítóan megváltozott - Vagyis, még nincs...

    Miközben a lányhoz beszélt, kimért léptekkel hátra indult, s megállt a konyhaszekrény előtt. 

    - Megnyugodtál, kedves Klió, ugye meg? Ugyanis nagyon nagy szükséged lesz most egy kis higgadtságra, tudod?

    Rolf megmarkolta az egyik fiók fogantyúját, majd idegtépő lassúsággal kihúzta. A gyér, beeső napfényben sorban felcsillantak a felbukkanó evőeszközök. A lány szorosan a falhoz tapadt, s zakatoló szívvel figyelte, amint a fiú ujjai egyik késről a másikra sétálnak, miközben szája sejtelmes, torz vigyorra görbül...

folyt.köv...