joyxpect

Kiestem már a kosárból, elég régen. Mondjuk - születésem pillanatában. Akkor az, ott nem tűnt kosárnak, ezek szerint mégis, átvitt értelemben. Bár, hogy hova, azt nem sejtem még ma sem...

Valami nagyon elcsúszhatott, ebben biztos vagyok. Vannak emlékeim, hogy a köldökzsinór belőlem indul és bennem ér véget, ami gyanús.

Zárt az áramkör, kisült a karma. 

Megtanultam azóta kúszni, mászni, tipegni, pórul, járni, és még aztán. Valamit azonban képtelen vagyok utolérni, amit mások is ugyanígy hívnak: önmagam. Elől valamelyikünk, lobogó szőrzettel és alkatrészekkel, de nem tudom, hogy én-e, vagy - Én.

Fotelban kényelmesen terpeszkedő Ördög, szivarfüstből fúj világokat a terem levegőjébe, most épp az enyémet.

Pedig én aztán mindig, állandóan és becsülettel. Isten látja - a lelkem...- hogy én igazán...

Tolulnak emlékek, már csak ilyenek, féllábú öregasszonyok az SZTK előtt nyitáskor. Hogy aztán úgy tapossák egymást, bele a padlón elfolyó reménytelenségbe, a kíméletlen versengés darálójába.

Jönnek a gyermekkori szerelmek, a papás-mamások, az ártalmatlan vallomásoktól csillogó gyerekszájak. Köttetnek az elképzelt, ezért felbonthatatlan esküvők, gyűlnek a fantomgyermekek a kert végi piszkebokrok alatt.

Kis-Én állandó kép a monitoron, kislányok jönnek és mennek, csillogó  hajfürtök tekerednek egymásba és belém és egymásba és... 

Valami ott, akkor, és talán örökké... Fogoly maradtam, az idő kicsúszott alólam, mint szánkó a befagyott seggű kis srác alól.

Mit játszik el az ember gyermekkorában? Amit nagyon szeretne, vagy amitől szintén nagyon - megszabadulni?

Mit játszottam el én? Azon kívül, hogy az esélyt, mondják többen, mondom...

Mindenki elveszít valamit, valamiket élete során, a szerencsétlenje rá is jön, hogy mit, miket. Persze jóval később (Isten bácsi, pacsi?). A szerencsés - soha. 

Szeretnék ezúttal szerencsés lenni tehát. Csak állni a végtelen országút mellett, hüvelykujjammal büszkén megtámasztva az égboltot, s várni. Várni, hogy majd, most, hogy egyszer...Hogy robog valaki végre felém, aki nem fog kifarolni az orrom előtt lévő útszakaszon, húsz köbméter port a pofámba nyomva...

S nem üt el, ugyanazzal a lendülettel... 

Arra az útra, ahová most én indulok, nagyon kevesen jöhetnek csak velem. Ha egyáltalán. Új földeket felfedezni, új sárkányokkal küzdeni, idegen tájak fáinak tövében, még idegenebb tájakról álmodni.

Felemelem poros batyumat, nem nézem meg, van-e benne valami, s elindulok. Mögöttem és előttem fokozatosan alakul át a táj, dagasztja az idő a teret. Nem tudhatom, megérkezem-e majd valaha és sosem térhetek vissza oda, ahonnan elindultam.

Ámen.

Megint egy szürke hétköznap, ipari szalagról lepottyant tucatdélelőtt. Semmi különleges, semmi váratlan, a nyúl ma is a cilinderben marad. Kedd van, a gyűlölt Hétfő huncut kistestvére, az előző napi, pihenni vágyó lelkekben elindított pusztítás befejezője. Szombat papa már kijózanodott, de még messze van, erőt gyűjt. Vasárnap mama pedig állandóan azzal van elfoglalva hogy mi is kerüljön az ebédlőasztalra. Ami végül is teljesen mindegy, mivel minden egyes „output” teljesen egyformán néz ki. Afrikai serdülő focicsapat a zuhanyzóban, madártávlatból. Kedd pedig, aki bár nem a legkisebbik, de a leglesajnáltabb gyermek, felemás cipőben, összeborzolt hajjal és fényesre izzadt homlokkal rohangál a Hétfő által hátrahagyott romok között.

Mégis, van ebben a napban valami rejtett misztikum, valami megfoghatatlanul sejtelmes, borzongató. Mint a házat alkotó számtalan, egyforma téglában, melyek látszólag tökéletesen semmitmondóak, egyformák. Néhány mögött talán mégis ott van a befalazott kőműves, aki elfelejtett két csempe közé fugát kenni és most - kozmikus léptékben mérve is – igen hosszú büntetését tölti. Lóg valami a levegőben, amit nem látni a bárányfelhőktől és az alatta terpeszkedő szmogtól. Az ilyenkor levegőben lógó dolgok általában agyonhajszolt postás képében szoktak materializálódni, aki olykor álmodó Buddha ábrázattal nyújt át egy újabb fizetési felszólítást, máskor annyi ilyen-olyan, teljesen haszontalan papírt/reklámot/kopogtatócédulát töm a postaládába, amennyivel egy komplett boszorkánycsaládot meg lehetne máglyán égetni.

Hiába a különös előérzet, ma minden a megszokott mederben, minden részeg ugyanabba a sarokba vizel és minden légy ugyanazt a röppályát írja le, mint előző nap. Az órán a nagymutató egyre több kört ver rá a kismutatóra és ez engem egyre jobban nyugtalanít. Amint eltapsolják a délután két órát, munkába kell indulnom. A munkába menetel még magánál a munkánál is rosszabb. Ahogy távolodik a (nem) meleg, (nem) családias, (de legalább) otthon, úgy közeledem valami felé, ami még szürkébb, még kiszámíthatóbb és még unalmasabb, mint a hét összes napja együttvéve. A munkába menetel az a negyed óra, amikor még a Teremtő is magamra hagy, mint felelőtlen apa a még úszni nem tudó fiát a mély vízben. A munkába beérve jön a legszörnyűbb, legkegyetlenebb rész, az utolsó 20 méter, mikor elégedetten vigyorgó, fesztelenül cseverésző, éppen távozó kollegák erdelyében kell utat vágnom magamnak, „ kitartás, haver”, „jó (hosszú) műszakot neked, hehe”, „készülj, kemény délelőtt volt”, „ majd én iszok egyet a nevedben is, okés?”. Épp ilyenkor nincs soha egy felhőkarcoló, amiről levethetném magam. Vagy legalább egy vonat, ami elé.

A délelőtt szépen lepergett és hacsak nem lesz vihar a homokórában, pár percen belül indulnom kell. Ennyit a pár percről, minden bekészítve, kaja, esőkabát, némi apró vészhelyzet esetére. Sztoikus nyugalommal cammogok ki a szobából, le a lépcsőn, fel a lépcsőn (nem azért, mert elfelejtettem valamit, időhúzás), de az égieket ma nem lehet átverni. Halálraítélt vagyok, aki sohasem küzdött igazán azért hogy megússza a kivégzését. A bicikli az én guillotine-om, a Pokol ma meghosszabított nyitvatartással üzemel. Ím, megérkeztem hát, príma bringám előállt, ám ahogy elkezdem tolni mintha sántítana szegény. „Tudom haver, én is oda kívánom ezt az utat, ahová te” Ám a helyzet sokkal prózaibb, pontos klinikai megnevezése hátsó defekt. Szép lassan elindulok hát gyalog, eredeti úti célom felé, s egy hatalmas, felszabadult sóhaj kúszik fel a közeli házfalakon.

Kiderítettem, hogy ma van a "Hébe-hóba, akkor is szart" írók világnapja, tehát kutyám és kötelességem megtisztelni ezt a jeles napot némi plusz ujjtornával és legalább négyjegyű leütésszámmal.

Remélem, a "csetelés" is játszik...

A sok pötyögéstől legfeljebb olyanok lesznek az ujjaim, mint a Lagzi Lajcsin csámcsogó piócák, de ezúttal nem bánom. 

A Páp...az előbbi történetről jutott eszembe az a mondás, amit nálam legalább 3-4 oktávval magasabban élő guruk, gurunék szoktak emlegetni, nevezetesen: " Bárhová vethet a Sors, hiszen az egész világ az otthonod!" Lehet, nem pontos, de ma kissé hadilábon állok az idézetekkel, ez volt az utolsó, tisztelt bíróság!

Meg úgysem a "Pontos idézetek idézése" nap van, emlékeztetnék.

Azért ekkora baromságot még/már/azóta nem hallottam. Az egész világ?! Az én otthonom?!

Kezdjük ott, hogy egy nyelven beszélek jelenleg. Magyarul már nem tudok, svédül még nem tudok, marad tehát az angol. Mivel itt élek, angolul biztos tudok, különben nem élnék itt. Kikezdhetetlen érvelés, ebbe kössetek bele "bárkik"! 

(eme ponton azért mosolygok bátortalanul, óvatosan, Justin Kéz...)

Azt ugyanakkor megnézném, mikor az előbb említettek közül valakit elvinnénk egy világ körüli repülőútra, aztán egy random pillanatban kipöckölnénk őt a gépből.

Afganisztán, Szahara, Csendes-óceán? A színpad a tiéd, hajrá!

Meg kezdjen el mutogatva beszélni mondjuk Kínában, ahol azt nem beszédnek hívják, hanem küzdősportnak.

Valaki gondolkodik, aztán beszél. Valaki beszél, aztán (talán) gondolkodik. Végül van a legrosszabb, aki a kettőt egyszerre csinálja. Belőlük építsünk óriáskereket a Holdon, ha kérhetném...

Ne értsetek félre, nem bántásból írom én ezeket. "Amelyik kutya ugat, abból nem lesz szalonna", ez a mottóm, erre a mondatra van feltekeredve a DNS-em. 

Vég-e?

Szörnyű, egyben igazán felemelő hír jutott el hozzám a minap.

Rajongóim egy kis számú, de annál lelkesebb csoportja tétlenségemet tapasztalva éhség- és "ihság" sztrájkba kezdett, idézem "annyira megszerettük és megszoktuk a heti egy-két alkalommal jelentkező magiar blogoló írásait, hogy ennek hiányában nem látjuk értelmét mindenféle haszontalan szeméttel ellátnunk amúgy is fölösleges testünket". 

Mindez a világ másik, inkább a harmadik végén, Pápua Új-Guineán, hogy most ne döbbenjek meg.

Ha jobban belegondolok, voltak már itt gyanús dolgok, valóban... Nemrég véletlenül élesítettem egy teljesen üres lapot, ketten ennek ellenére elolvasták. Honnan tudhattam volna? Elvégre én sem ismerem az ottani írást.

Amennyiben tényleg így működik a dolog, ilyen durván és végzetesen tudok hatni emberekre, valahogyan meg kellene kedveltetnem magam bankárokkal, politikusokkal, ececerá.

Mert miért szerencsétlen pápua új-guineaiak? Az csak egy dolog, hogy engem is rendesen megfingattak, mennyivel egyszerűbb lenne leírnom például azt, hogy Csád. Itt nem én vagyok a lényeg, egyáltalán nem.

Talán, nem biztos, na jó egy kicsit, de most hagyjuk ezt!

Én vagyok egyáltalán az oka mindennek? Az írásom? Hmm! Mi van, ha csak arról van szó, hogy az emberek kezdenek belefáradni mindenhol mindenbe és az egész folyamat epicentruma eme csoport Pápu...ott? Nem csapkodnak kókuszdiót többé végeláthatatlan percekig, nem rohangálnak szteppelő folyami rákok után nap, mint nap?

Mi van, ha egy láncreakció indul meg "Onnan", világméretűvé hízik és felzabálja az egész civilizációt?

A politikusok nem akarnak többé hazu...beszédeket mondani, "úgy sem hisz nekünk senki"? A repülőgépek nem szállnak fel többet "minek, úgyis le kell szállni egyszer" ? A kastélyokból eltűnnek a szellemek, a Bolygó Hollandi inkább végleg elsüllyed, a műholdak pedig szép sorban lepotyognak, mint birkák a szakadékba?

Annyira fel izgattam magam eme gondolatmenetet követve, hogy most le kell mennem egy "nyugiért". Domum Pálinkum, napi háromszor, ez lesz így a negyedik, a fenébe is... Még otthon tartózkodásom alatt írta fel nekem a helyi táltos, Dé bácsi, egyem azt a gázolaj lehelletét!

Most kapom a hírt, hogy ez a csoport tényleg maroknyi. Ennyi maradt belőlük ugyanis egy összehangolt krokodil-offenzíva után...

Reggel, kíváncsi Nap, az ablak benéz rajtam,

én nem így, nem itt, és nem is ezt akartam

részeg felem a tovaúszó éjjel után kapkod

a gravitáció közben két lépésben ad mattot

Csak pár, biztosnak tűnő dologban bízhatom

néhány az ágy mellett van, a többi az asztalon

ülve, csúszva, imbolyogva, feléjük igyekszem

hátamon a plafon, egy megvan, nem eresztem

Függöny fel, nevetés, életlen isteni pallos,

s én a kiürült üveget ordítva vágom falhoz

jók hozzám, újra dobnak, talán újabb esély

gyilkos elszántsággal siklom egy másikért

Vad kacagásban törnek ki a falon lógó képek,

megpróbálom kikerülni a rám támadó széket

s kell, legyen valami rejtett üzenete annak

ahogy teljes lendülettel esem az asztalnak

Megvakult tornádó közepén épített kártyavár,

az öreg, égi óra ma démonok füttyszavára jár

majd tükörtojás méretűre nyílik ki a szemem

mikor a padlón terpeszkedő foltot észreveszem

A megvilágosodás kétszer kopogtat, s elkullog,

lassan, testrészenként az álom-mocsárba hullok

a hátamon fekszem, s fölülről nézek magamra

„ talán jobb lenne, ha ez ma ágyban maradna”